Magyar Narancs: A tízparancsolat tiltja az ölést, miközben Isten Mózest egyes népek kiirtására szólítja fel, és tudjuk, hogy a gyilkosságtól a szodómiáig hosszú azon bűnök sora, amelyet az Ószövetségben halállal szankcionálnak. Milyen mélyebb okai vannak e látszólagos ellentmondásnak?
Mártonffy Marcell: Az Ószövetség sok évszázad dokumentációja, amely vallástörténeti fejlődést éppúgy tartalmaz a mitikus gondolkodás visszatérő, körkörös jellegével szemben, ahogy jogi fejlődést. Maga a tízparancsolat sem konkrét jogi törvényeket jelent, inkább alapvető etikai normákat. Ugyanakkor azt, hogy a konkrét élethelyzetekből tanulságokat levonó jogi gondolkodás sokszor kerül ellentmondásba az általánosabb érvényű etikai megközelítéssel, nos, ezt nap mint nap megtapasztalhatjuk mi is. Az Ószövetségben az a felfogás körvonalazódik, hogy ami az egyén számára tilos – így az ölés –, az a közösség szempontjából elképzelhetővé válik, ha megtorlásról, büntetésről van szó, hiszen maga a halálbüntetés sem az ölést legitimálta, hanem valami rossznak az elhárítását szolgálta. Én tehát nem az ellentmondást hangsúlyoznám, hanem azt, hogy már az Ószövetségben is felvetődik az a dilemma, hogy egy etikai szabály hogyan viszonyul a közösség érdekét szolgáló konkrét törvénykezéshez, amelyben az erőszakos megoldások is helyet kapnak. Itt jegyezném meg, hogy noha szokás Jézus halálbüntetéssel is kapcsolatos felfogását az Ószövetséggel is határozottan szembeállítani, én nem látok ilyen erős törést, sőt. Az ő újítása az volt, hogy az ellenség szeretetét hangsúlyozta, azaz még a saját ellenséget is abszolútumnak tekintette, aki olyan igazságos viszonyt érdemel, mint a barátaim vagy a rokonaim. Jézus azonban itt semmi mást nem tesz, mint az ószövetségi törvény lehetséges interpretációját nyújtja, mely szerint Isten alapvető tulajdonsága a feltétlen könyörületesség, és így az ember sem tehet másként, ha szeretne Isten szerint élő emberré válni. Az, hogy az emberi irgalom erősebb, mint a büntető igazságosság, az Ószövetség teológiai és jogfejlődésének a következménye is.
MN: Csakhogy abban a történetben, amikor az Olajfák hegyén Jézus elé hoznak egy asszonyt, aki megcsalta a férjét, és a mózesi törvények szerint meg kellene őt kövezni, Jézus élesen szembemegy ezzel a hagyománnyal, amikor azt mondja, hogy az vesse a nőre az első követ, aki bűntelen. Ez váratlanul ér mindenkit.
| ||
MM: Szerintem ez az amúgy szépséges, novellisztikus történet inkább azt példázza, hogy maga a mózesi törvény is hányféleképpen értelmezhető. Itt ugyanis kétféle felfogás áll szemben. Az egyik – a halálbüntetést szorgalmazó – ragaszkodik bizonyos részelemekhez a törvényen belül, így a kivégzéshez is, míg a másik – Jézusé – az egész ítélkezési módra mondja azt, hogy tekintsük magunkat egyenlőnek a másikkal, és a törvény nevében ne emeljük önmagunkat a másik fölé. Azaz a zsidó Jézus itt a törvénykezés egészére vonatkozó értelmezést ad, túl a konkrét eseten. Az valóban fordulat, hogy nála fontossá válik, hogy az emberek közt szolidaritás van, a bűnösség szolidaritása is. Ennek a konzekvenciája, hogy egyedül Isten lehet az, aki ténylegesen ítél, és az embernek elsősorban önmagát kell megítélni és saját bűnösségéből kell kiindulni, nem pedig a másikat elítélni.
MN: És mit kezdett később a teológia azzal a dilemmával, amely a rossz elhárításának igényéből, illetve a jézusi tanításból fakadt?
MM: Ez a feszültség alapvetően alakította a teológiai gondolkodást. Egyrészt az ideális pólus, a zsidó és keresztény norma, a ne ölj parancsa és az ellenség szeretete, másrészt az a tény, hogy a társadalomra veszélyes emberekkel kezdeni kell valamit. Gondoljunk egy olyan helyzetre, amikor megtámadnak valakit, akinek erőszakot kell alkalmaznia azért, hogy megvédje az életét! Ezt az ellentmondást az egyházi gondolkodás Szent Ágostonra visszamenve úgy oldja fel egészen a 20. századig, hogy a problémát az államra helyezi, amely független tekintély, és amely a társadalmi békét úgy igyekszik szavatolni, hogy szankcionálja azt, aki gonoszságot művel. Ennek eszköztárában pedig a halálbüntetés is megfér bizonyos alkalmakkor. Szintén ágostoni hagyomány, hogy mindeközben az egyház mérsékletre int, és igyekszik visszafogni az állam megtorló szigorát az evangélium és az élet tisztelete jegyében. Voltak persze időszakok – a középkor vagy a kora újkor –, amikor az egyházi gyakorlat nem épp ez volt, gondoljunk csak az inkvizícióra, de ennek elsősorban hatalmi, semmint teológiai okai voltak.
MN: A Katolikus Egyház Katekizmusának 2267., máig érvényben lévő cikkelye azonban továbbra is fenntartja a halálbüntetés lehetőségét.
MM: Igen, de hangsúlyozza, hogy az államnak megvannak az eszközei az igazság érvényesítésének enyhébb módjaira. Az egyház nagyon sokáig, még a felvilágosodás után is, egészen a 20. század második feléig, igaz, egyre kisebb hangsúllyal, de lényegében Aquinói Szent Tamás elgondolását fogadta el, aki a halálbüntetést a társadalom legitim önvédelmének tartja. Ez a szemlélet, miközben nagyon sokáig megmaradt, folyamatosan tolódott el afelé, hogy modern jogállami körülmények közt csak kivételes esetekben alkalmazható a kivégzés. Ebben egyébként erősen szerepet játszik az is, hogy olyan országokban, ahol a keresztények kisebbségben élnek, elborzasztó módon történik a halálbüntetés végrehajtása, pláne olyan helyeken, ahol az állam fenntartja magának a jogot, hogy akár elvi meggyőződés alapján is kivégezhessen embereket. Nem beszélve az Iszlám Állam által elkövetett elképesztő gyilkosságokról, amiket halálbüntetésként adnak el… A katolikus egyházat egyebek közt a halálbüntetés számtalan igazságtalan alkalmazása vezette el arra, hogy nagyobb súlyt adjon a bibliai tanításban rejlő halálellenességnek, illetve életkultúrának. Korábban ezt különböző disztinkciókkal megoldhatónak vélték: elkülöníteni, hogy mi az állam dolga, milyen helyzetekben milyen lehetőségei vannak, de a 90-es évek óta élesen megmutatkozik az a fordulat, amikor ezt a megközelítést épp most hagyja hátra az egyház, és egyértelműen a halálbüntetés ellen foglal állást.
MN: Mielőtt Ferenc pápáról kezdenénk beszélni, álljunk meg egy pillanatra. Azt mondja tehát, hogy jó húsz év alatt történt meg ez a fordulat. Vatikáni mércével nézve ez meglehetősen gyors.
MM: Valóban, ez egy gyors és nagy fordulat, noha nyilvánvaló, hogy összefügg a demokrácia alakulásával és a halálbüntetés európai visszaszorulásával is. Az egyházak a társadalomba beágyazottan élnek, és fokozatosan finomítják a saját álláspontjukat. A katolikus is.
MN: Az egyházon belül milyen ellenérvek jöttek elő az elmúlt évtizedekben a halálbüntetéssel szemben?
MM: A morálteológusok hivatkoznak rá, hogy nincsen tényleges visszatartó ereje a halálbüntetésnek, azaz statisztikailag nem támasztható alá egyértelműen, hogy ez a büntetés valóban elrettentené az elkövetőt. Egy másik érv az, hogy ez a gyakorlat nem biztosítja a jogegyenlőséget, tudniillik az államnak többletjogot juttat az állampolgárokhoz képest, amikor az állam öl. Márpedig az állam – szól ez az érvelés – nem egy szuperszubjektum, amely fölötte áll azoknak, akik alkotják. Ezenkívül hivatkoznak még a téves bírói ítéletekre is. Ha jól tudom, az Egyesült Államokban 1973-tól kezdve 87 halálraítéltet mentettek fel, és a 20. században 32 embert végeztek ki ártatlanul. Ez már jóvátehetetlen marad.
MN: Milyen érveléssel találkozott, amelynek van teológiai vonatkozása, és támogatja a halálbüntetést?
MM: Ezekből több is akad, én most egyre térnék ki részletesebben. Számomra ugyanis igen kártékony, populista érvelésként lepleződik le az, amikor arra hivatkoznak, hogy mi volna, ha a te szeretteiddel történne valami rettenet, vajon te akkor is megkegyelmeznél-e az elkövetőnek, vagy sem? Ez kicsit arra a klasszikus, katekizmusízű feladványra hasonlít, amikor azt kérdezik, hogy ölnél-e az életért? Itt ugye az ember a lehetetlennel szembesül, azaz amit általánosságban elfogad, azt a konkrét helyzetben nehezen tudja megvalósítani. De – és ez a fontos – ez tipikusan az egyén dilemmája, ezért mondom azt, hogy az államot úgy feltüntetni, mint egy személyt, az egy orbitális csúsztatás. Ez az érvelés, amely összemossa az állam és az önvédelemre szoruló személy dilemmáit, miközben az ember ösztönös, indulati reakcióival játszik, nem fogadja el, hogy az államot olyan törvények szabályozzák, amelyek fölébe emelkednek a szubjektumnak. Ez számomra elfogadhatatlan. A magyar állam például nem a jogrendjétől független személy, a jogrendjét pedig olyan etikai normák övezik, amelyben Európa megegyezett, és amit a keresztény tanítás is támogat. Tudniillik a másik személy sérthetetlenségét, még abban az esetben is, ha egy eltökélt gyilkosról van szó.
MN: A magyarországi keresztény egyházak közül egyedül a Hit Gyülekezete támogatja a halálbüntetést, ám az Egyesült Államokban egészen hagyományosnak mondható, ha egy irányzat így tesz. Utóbbi milyen okokra vezethető vissza?
MM: Erről csak óvatosan mernék beszélni. A Hit Gyülekezete állásfoglalásában nyilván szerepet játszik az, hogy a szervezet erősen függ az evangelikális észak-amerikai, karizmatikus, kisegyházi kereszténységtől. A támogatói megfontolás mögött az a számomra amúgy elfogadhatatlan teológiai-antropológiai megfontolás is állhat, hogy a lélek külön kezelendő a testtől, és a test elpusztítása által megtörténhet a társadalom megtisztítása, Istennek különben is fontosabb a lelkünk, mint a fizikai létezésünk. Noha persze távolról sem egyszerű, hogy hol kezdődik a test, és hol a lélek, azt hiszem, ennek szétválasztása a mai orvosi-tudományos tudással már megengedhetetlen és kezdetleges leegyszerűsítés, bikkfa-teológia, ami az inkvizíció esetén nem volt más, mint a hatalmi intézkedések kimagyarázása – persze egy évezredes teológiai képlet alapján. Visszatérve a kérdésre: az egyesült államokbeli egyházak viszonya a kérdéshez nyilván nem független a politikától. Attól például, hogy egy adott államban valamelyik egyház a domináns, és annak az államnak a polgárai helyeslik-e a halálbüntetést, illetve hogy a döntéshozatal mennyire kötődik ahhoz a közeghez. Ezek miatt pedig az egyház már-már kényszerűségből, vagy épp taktikázásból is dönthet úgy, hogy nem akarja elveszíteni a társadalmi-politikai befolyását, és nem nyúl hozzá ehhez a kérdéshez.
MN: Ehhez képest Ferenc pápa egyértelműen kiáll a halálbüntetés eltörlése mellett.
MM: Igen, ez óriási fordulat. A hátterében az áll, hogy az egyház a demokratikus fejlődést, illetve az emberi, ha tetszik, a polgári jogokat már nem véli idegennek a kereszténységtől, sok teológus pedig egyebek mellett a keresztény hagyományra is visszavezeti. Ferenc szerint közelebb kerülünk a radikális evangéliumi ellenségszeretet és a jogrend egyeztetéséhez, ha a halálbüntetést eltöröljük. Egyébként – erről már tettem korábban említést – a katolikus tanításban nagyon látványos fejlődés van, melynek zöme a 20. században, illetve annak végén és a 21. század elején ment végbe. És Ferencnél előremozdulás történik olyan, amúgy tiszteletre méltó állásponthoz képest is, mint amilyen II. János Pálé volt, aki azt mondta, hogy szinte minden esetben ki lehet zárni azt, hogy kényszerűen csak halálbüntetéssel lehetne megoldható az igazságszolgáltatás kérdése. Ehhez képest Ferenc pápa tavaly október 23-án mondott egy – a Vatikán honlapján is elérhető – beszédet Rómában a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság delegációja előtt, amelyben kifejtette: ő személy szerint a mitikus gondolkodású törzsi társadalmakra gondol akkor, amikor valaki a halálbüntetésről mint a társadalom megtisztításának eszközéről beszél. Ferenc szerint ez bűnbakképző, primitív gondolkodás. Ezért – mondja ő – a halálbüntetés minden esetben kizárandó, azaz nincs olyan eset, amikor ez volna az igazságszolgáltatás adekvát formája. Sőt, teszi hozzá, ezt nemcsak el kell fogadni minden katolikusnak, de minden kereszténynek harcolnia kell a halálbüntetés eltörléséért. Magyarul akciót hirdet a halálbüntetés eltörléséért. Sőt, egyértelműen elutasítja a kínzást és a tényleges életfogytiglant is, amelyet ugyanitt burkolt halálbüntetésnek nevez.
MN: Mindennek milyen visszhangja van, mennyi megértés övezi a nemzetközi katolikus közegben?
MM: A fogadtatás sok mindenről árulkodik. Ferenc két elődje, XVI. Benedek és II. János Pál a maradéktalan egység elvét próbálta keresztülvinni, tehát azt, hogy az egyházban nem mutatkozhat ellentmondás. Nem lehetnek eltérések, hiszen az isteni igazság, amit a katolikus egyház képvisel, az egy. Ferencnél kibújik a szög a zsákból, látszik, hogy ez valójában mennyire nem így van. Ez amúgy szerencsés fejlemény, mert azt mutatja, hogy ugyanabban az egyházban akár szélsőségesen ellentmondó nézetek is megférnek egymás mellett, és ez jó, mert például a teológiai fejlődés is a másképpen gondolkodás lehetőségéből fakad. A hátránya
– és ez is Ferencnél mutatkozik meg –, hogy sokan gondolják magukat hithűbbnek nála, és azt mondják, hogy nem kell a pápát annyira komolyan venni. Vannak, akik pusztán improvizatívnak, egyénieskedőnek és szócséplőnek tartják őt. A német sajtóban gyakori fordulattal rechtskatholischnak, jobboldali katolikusnak is nevezett irányzat előszeretettel hangoztatja, hogy mi annyira pápahűek vagyunk, hogy veszélyesnek tartjuk a jelenlegi pápát, mert szembemegy a hagyomány tekintélyével és az egyház változhatatlan tanításával. Azaz nyilvánvalóan létezik szembenállás, ugyanakkor jelentőségénél fogva a pápa ezzel együtt is határozottan továbbmozdítja a katolikus tömegek szemléletét. A halálbüntetés kapcsán tett állásfoglalása véleményem szerint döntően fontos fejlemény. De ebben a kérdéskörben nincs egységes véleménye a katolikusoknak, és sokan még alappal is hivatkozhatnak arra, hogy az egyház nem volt mindig ennyire elutasító a halálbüntetéssel szemben. Így akár politikusok is mondhatják azt, hogy tessék, még a katolikusok közül sem ért egyet mindenki azzal, amit a pápa mond.
MN: És a magyar katolikus egyház? Ferenc pápa említett állásfoglalása több mint fél éve történt – kommentálták-e ezt itthonról?
MM: Bizonyára nem átütő erővel. Azt egyébként is sajnálatosnak tartom, hogy olyan egyházak, ahol a tanításnak nincs olyan központi intézménye, mint a katolikus egyházban, gyorsabban reagálnak erre a kérdésre is. Vagy gondoljon például Fabinyi Tamásnak legutóbb a menekültügyben tett kritikus megnyilatkozására. (Az evangélikus püspök a bevándorlókkal szembeni kormányzati hangulatkeltést kritizálta a múlt héten a mandiner.hu-nak adott interjújában, mondván: „Ez nem más, mint a 23 millió románnal való riogatás pepitában.” – N. G. M.) Ez nagyon tisztességes volt. A magyar katolikus egyházban néhány határozott tiltakozástól, így a Szent Egyed Közösség okos és szenvedélyes nyilatkozatától eltekintve csönd van a halálbüntetés újabb felvetése körül. Szokás persze azzal érvelni, hogy az egyháznak nem feladata a napi eseményekre történő gyors reagálás, ugyanakkor tart már ott a Vatikán álláspontja, hogy azt egyértelműen lehessen közölni és vállalni Magyarországon is. Az idő sokszorosan megérett a hívők tájékoztatására arról, hogy egy katolikus nem helyeselheti a halálbüntetést. Épp emiatt a folyamatos diplomatikus vagy éppen gyáva, hatalomhoz törleszkedő magatartás miatt sem egységes az, hogy erről a hazai katolikusok mit gondolnak. Egyébiránt az egyházi útmutatás terén sok más tekintetben is elhagyatottak a magyar katolikus hívők.
MN: Mit tehetne e téren a magyar katolikus egyház?
MM: Nem azzal kellene kezdeni a felvilágosítást, hogy mit gondol a halálbüntetésről Ferenc pápa. Hanem azzal, hogy mi a különbség a kereszténységre hivatkozó politikai retorika és az evangélium tanítása között. Itt végig lehetne menni a kormánypártok utóbbi években tett intézkedésein. Ám ez eleve nem történik meg, mert van egy olyan, meglehetősen kétes kiinduló feltételezés, hogy itt mégiscsak egy keresztény értékeket képviselő kormányzat van. Hogy ebben az anyagi érdekeknek, a személyes kapcsolatoknak vagy az elvakultságnak van-e nagyobb szerepe, szinte lényegtelen. Mivel ezt az alapkérdést nagyon régóta nem igyekszik tisztázni a magyar katolikus egyház, mára már bőven lenne mit mondania. De nem teszi, és ez egyre jobban hiányzik.
