Három rendszerváltó nő volt a Tűsarok-est vendége május 20-án a Merlin Színházban: Hodosán Róza szociológus, egykori szamizdatos, az SZDSZ volt képviselőnője (1990-1998), Szelényi Zsuzsanna, az Európai Ifjúsági Központ igazgatóhelyettese, a Fidesz volt képviselőnője (1990-1994) és Pelle Andrea, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogásza, egykori Fidesz-tag és jogvédő aktivista. Ma egyikük sem politikus.
Tűsarok: Volt-e a férfiaknak szerepük abban, hogy elkezdtetek a politikával foglalkozni?
Hodosán Róza: Sok fiútestvérem van, hagyományos parasztcsaládban nőttem fel. Ha politizáltak és véletlenül bele mertem szólni, akkor az volt a válasz, hogy menjek innen, nem az én dolgom. De sosem valaki más miatt csinálok valamit, hanem elég egyértelműen magam döntök. Amikor lelkiismereti kérdésről van szó, akkor hozok egy döntést, és onnantól kezdve nincs visszaút, minden könnyű lesz, úgy élhetek, ahogy a lelkiismeretem diktálja. A rendszerváltás számomra nem a férfi-női dimenziók mentén zajlott, legalábbis abban a forgatagban ez nem merült fel bennem. Utólag aztán sokan elgondolkodtunk, hogy hol vannak azok a nők, akik végigcsinálták a demokratikus ellenzéket. Ugyanúgy ott voltak, dolgoztak, ugyanazt csinálták, mint a férfiak, és nem lett belőlük politikus.
Pelle Andrea: Az én életemben abban az időszakban semmiféle szerepe nem volt a pasiknak. A szó praktikus értelmében máig politizálok, a szó köznapi értelmében meg soha nem politizáltam. Nevezhetjük véletlennek is, hogy akkoriban elkezdtem érdeklődni a téma iránt. Március 30-án van a születésnapom, és aznap benn voltam a Bibó Szakkollégiumban a barátnőimnél, akik mondták, hogy a pinceklubban van valami, nézzük meg: akkor alakult éppen a Fidesz. Akkor még nem léptem be, nem is vagyok az alapító tagok között. A Független Jogvédő Szolgálatba úgy csöppentem bele, hogy a szakkollégiumba eljött Kőszeg Ferenc - így végül is van pasi a dologban -, és megkérdezte, hogy a szakkollégisták közül nincs-e kedve valakinek részt venni ebben a munkában. Nem voltam szakkollégista, de közülük senki nem vállalkozott erre, és megsajnáltam a Ferit, nem akartam, hogy dolgavégezetlenül menjen haza.
Szelényi Zsuzsa: Pszichológushallgató voltam, tehát teljesen outsider. Elmentem az első nagyobb fideszes rendezvényre, és rögtön tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Ilyen értelemben nem volt semmiféle fickó, természetesen volt ott mindenféle helyes fiú, de ez más kérdés volt.
T: Róza, te hogyan kerültél a szamizdatosok közé?
HR: 1978-ban, amikor az egyetemre kerültem, szinte azonnal belecseppentem ebbe a világba. Akkor már működtek Budapesten a hétfői szabadegyetemek, zajlottak a '77-es chartás bebörtönzések elleni aláírásgyűjtések. Érdeklődni kezdtem a dolgok iránt, amik rejtetten voltak jelen a magyarországi mindennapokban. Szamizdatot kezdtünk el terjeszteni magunk között, bezárkóztunk a szobánkba, legépeltük tíz példányban. Akkor elkezdődött egy másik világ, és akit érdekelt, megtalálta. De nem sokakat érdekelt.
T: Nem féltetek a retorzióktól?
HR: Akkor nem arra gondoltam, hogy félek-e vagy sem. Solt Ottíliával ketten - mert mi hangosak voltunk általában - különböző taktikákat fejlesztettünk ki a rendőrökkel szemben. Más volt a nyolcvanas évek elején, amikor még nem tudtuk, mi a reakció; később ez megváltozott, vidámabbak voltunk, viccesebben fogtuk fel a dolgokat. Szabó Miklós mondta mindig egy-egy balhé után, amikor feljött hozzánk: fel a fejjel, amíg van.
PA: Szerencsére sosem zaklattak. Amikor belecsöppentem a jogvédő szolgálat munkájába, akkor ilyen durva beavatkozások már nem voltak. Az előfordult, hogy demonstratív módon követtek: reggel a háztól a munkahelyemig fel-tűnően jöttek utánam, de ez szinte nevetséges volt. Egyetlen esetben ért rendőrségi zaklatás, de az már a rendszerváltás után, a Funk Sándor ellen indult ügyben; erről viszont nem beszélhetek, mert 90 évre zárolták az ügyet.
T: A férfiak megerősítettek vagy inkább elbizonytalanítottak benneteket?
HR: Egyiket sem mondanám. Valóban kevés nőben van politikai ambíció. Nagyon sokat dolgoztam az SZDSZ-ben azért, hogy politikai pályára ambicionáljam a nőket. Nem mondhatnám, hogy sikeres voltam. A nők a politikában rengeteg helyzetben teljesen másképp viselkednek, mint a férfiak. A nőknél azt figyeltem meg, hogy egy-egy vitában, frakcióülésen sem akarnak mindenáron szerepelni; ha már elmondták előttük, amit akartak volna mondani, nem gondolják, hogy nekik is meg kell ismételni. Ez nem előnyös: a nőknek így automatikusan sokkal többet kell teljesíteniük, hogy elismerjék az érdemeiket, és ezt minden alaposabb elemzés nélkül merem mondani.
SZZS: Van olyan emlékem, hogy halálfélelmem volt a szerepléstől, és ez hosszú ideig így is maradt. Csináltunk egy tüntetést a bős-nagymarosi vízlépcső ellen, amikor nagy tömeg előtt beszéltem, vagy a Fidesz belső ülésein is, amikor alkotmányozási kérdésekről volt szó - az azért nagy intellektuális kihívás volt -, s időbe telt, hogy föl merjek állni és elmondani, amit akarok. Ez nagyon jellemző a nőkre. A parlament majdhogynem egyszerűbb volt, talán mert az nem is volt olyan nagy intellektuális közeg.
T: Visszaéltek-e valaha a fiúk a bizonytalanságotokkal?
SZZS: Ilyen nem fordult elő. Engem is és Vig Monit is kapacitáltak, hogy szerepeljünk. Például a parlamenti képviselőség egyikünkben sem merült fel magunktól. Volt egy támogató közeg, de az nem is annyira az ő támogatásukról szólt, hanem arról, hogy nőnek azért kellett lenni a frakcióban. Rockenbauer (Zoltán, volt kultuszminiszter - a szerk.) még évekkel később is mondta, amikor találkoztunk - akkor már Ungár Klári sem volt ott -, hogy nők nélkül borzalmas. Ha 22 képviselőből csak kettő nő, már az is minőségi változás. De nem volt ebben semmi tudatosság, csak az általános közérzet szintjén futottak ezek a dolgok.
PA: Annak idején sem akartam különösebben előtérbe kerülni, a szűkebb műhelymunkákat szerettem. A Fideszen belül is a jogi munkákat végeztem, tüntetéseken sem szerepeltem soha. Egyetlen olyan eset volt, amikor felhívtak telefonon, hogy el kellene menni Németországba egy rendezvényre. Én viszont nem akartam, mert nem tudok németül, erre azt mondták: nem baj, elég, ha mosolyogsz. Nem kommentáltam akkor, talán ma már megtenném. Végül nem mentem el.
HR: Az első televíziós szereplésem jut eszembe. Az 1990-es kampány idején az SZDSZ rám osztott egy témát. Elvállaltam, mert úgy voltam vele, ha az okos fiúk úgy döntöttek, hogy oda nekem kell mennem, akkor elmegyek. Előtte énelőttem vitatkoztak, hogy menjek-e vagy ne, és elég-e, ha csak mosolygok, vagy értelmeseket is kell mondanom. Megpróbáltak felkészíteni, de annyira izgultam, hogy egy mondatot tudtam csak elmondani, aztán valóban ott ültem és mosolyogtam.
SZZS: A dolog akkor nem azon múlt, hogy az ember mennyire felkészült. A szakkollégiumban tucatjával voltak olyanok, akik nálam szakmailag sokkal jobbak voltak. Bennem az elkötelezettség volt meg, az idealizmus, a lelkesedés és egyfajta gátlástalanság, amit mások bátorságnak neveznek. Ott volt egy csomó jogász lány, akik ugyanolyan okosak voltak, mint a fiúk, akik a Fideszt megalapították, nem volt semmiféle intellektuális különbség.
T: A szakkollégisták nemegyszer egymás között házasodtak. Talán ezért is lehetett az, hogy a tehetséges jogász lányok - például Handó Tünde, Honecz Ágnes, Lévai Anikó - nem politikusok, hanem politikusfeleségek lettek.
PA: Mindhárom említett lány barátnőm, és annak idején bejártam hozzájuk a kollégiumba. Nem éreztem azt, hogy a párjuk bármelyiküket visszafogta volna az aktívabb közélettől. Ez inkább a bennük rejlő hajlandóság hiányát jelezte, nem volt kedvük ehhez.
SZZS: Hát ez az, erről van szó. Magától értetődő, hogy nem ők lettek a politikusok, fel sem merült bennük, hogy ők is lehetnének. De benned sem.
PA: Bennem nem azért, mert valaki vissza-tartott.
SZZS: Magadat tartottad vissza.
PA: Az én pályám legalább olyan értékű, mintha a parlamentben ülnék, sőt. Ebből persze lehet, az derül ki, hogy nem vagyok szerény. Visszatérve a három lányra: mindegyikük elérte szakmailag, amit szeretett volna. Elsősorban Handó Tündére gondolok, aki a Munkaügyi Bíróság elnöke, ami tiszteletre méltó karrier.
T: Van egy jó értelemben vett nőiség, ahogy például Róza a könyvében (Szamizdat történetek) visszatekint a szamizdatos időkre.
SZZS: Valószínűleg a nőiség az, amit nem tudnak megmutatni a közéletben lévő aktív nők. Vagy elhatárolódnak attól, hogy a női értékeket képviseljék, vagy nincs módjuk rá, mert a politikának nagyon is az erő a lényege. Van aztán egy olyan faktor, hogy bizonyos számú nő, egy "kritikus tömeg" kell ahhoz, hogy a nőiség kifejeződhessék, és ez ma sincs meg. Így a nők alkalmazkodnak a politikában jelenleg uralkodó állapothoz, ami pedig háttérbe szorítja az ő értékeiket: többek között az érzékenységet, a probléma megoldására való törekvést.
PA: A politikában az indokoltnál jóval kevesebb a nő, ugyanakkor az emberi jogi témákkal foglalkozó szervezetekben ez egyáltalán nincs így. Sokkal többen akarnak és tudnak ott érvényesülni.
T: Mikor gondoltátok azt, hogy mostantól nem szeretnétek a párt tagja lenni, a parlamentben ülni, politizálni?
HR: A politikába kerülést sem döntöttem el, inkább sodródtam. 1990-ben olyan körzetben indultam, ahol születtem, ahol még sosem láttak SZDSZ-est, és kapacitáltak, hogy induljak. Nem voltam tisztában vele, hogy a politika milyen munkát jelent. Nem nagyon találtam a helyemet. Amikor bizottságba kellett jelentkezni, akkor olyanba akartam menni, ami nem "női" bizottság, mint amilyen például a szociális vagy a kulturális. Ezért jelentkeztem a rendőrségibe, amit nagyon élveztem, mert szakmailag érdekes volt. Nem volt látványos politikai karrierlehetőség, de nagyon fontos dolgok történtek, és akkoriban minket sohasem zavart, ha bármilyen vitát akár éjfélig kellett folytatni. A '94-es kampányban 29 kistelepülés tartozott a körzetemhez; akkor megmondtam, ez az utolsó kampányom. Nem a párttal volt bajom, hanem a magam számára volt idegen, amit csináltam. Amikor kikerültem belőle, abban a pillanatban úgy éreztem, megint az vagyok, aki akarok lenni. Ez valami személyes megváltás volt. Azóta vannak szakmai ambícióim. A morális elvek, amik miatt a demokratikus ellenzékhez tartoztam, a politikában nem jelentek, nem jelenhettek úgy meg.
T: Hogyan éled meg azt, hogy ezeket az értékeket rendre elvitatják tőletek?
HR: A Rákoskeresztúri temetőbe, a 301-es parcellába mindig is kimentem. De mostanában akkor megyek, amikor nincs ott senki. Igen, van, amikor leköpnek: jól öltözött úr Bocskai-mellényben, jó autóból kiszáll és leköp. Rengeteg ilyen élményem volt. A Rózsadombon is, ahol nagyjából most is azok a szomszédaim, akik közül hajdanán nem sikerült tanút szereznem egy rendőrségi veréshez, hiába csöngettem be mindenhova, ma köpködnek. Magyarországon nem szeretünk szembenézni a történelmünkkel, hogy valójában mi történt, hanem egyszerűbb a hamis dolgok felé menni. Ha engem látnak - noha én nem kérek rajtuk semmit számon -, előhív bennük valami olyat, amivel nem akarnak szembesülni, és akkor egyszerűbb azt eltagadni, meghazudtolni. Ilyen az élet, most már kezdek belenyugodni.
PA: 1988-ban a Kisrabló-beli első gyűlésen léptem be a Fideszbe, és '90 elején léptem ki, gondosan, írásban. Az ok az volt, hogy 1989-ben alakult meg a Magyar Helsinki Bizottság, amelyben a Fideszt képviseltem, és én lettem a titkára. 1990-ben a bizottság létrehozott egy választási megfigyelő irodát, amiben hárman - csak nők - voltunk. Előtte alakult párttá a Fidesz, hogy tudjon indulni a választásokon. Nem akartam párttagként működni, és akkor már nem is jelentett annyit a párttevékenység, az emberi jogi aktivitás sokkal jobban érdekelt.
SZZS: Sok oka volt annak, hogy a Fideszből kiléptem. Elsősorban ideológiai: az arculatváltás a nemzeties konzervatív populista irányba nem érdekelt. Akkor egyébként a Fideszben lévő többi nő is távozott nagyjából.
T: Annak idején volt egy női csoport a Fideszen belül, Madzsar Alice néven.
PA: Valóban volt és a tagja is voltam, de semmi másra nem emlékszem.
SZZS: A bős-nagymarosi vízlépcső elleni 1988-as tüntetés tulajdonképpen női kezdeményezés volt. 1993-ban létrejött egy a kor elvárásainak megfelelő csoportosulás a Fideszen belül, ami a női képviselőket próbálta adekvát módon felkészíteni. Mindegyik kezdeményezés valamilyen módon elhalt, nem volt elég erős a tudatosság bennünk.
T: A rendszerváltó pártok 1990-es programjából teljesen hiányzik a női esélyegyenlőség gondolata.
SZZS: A kilencvenes évek elején nem is volt még ilyen gondolat. Fontos tanulási folyamatnak az eredménye, ami most folyik. Magyarországon máig gyenge a nőmozgalom, és így nincs, ami a politikusnők identitását meghatározza.
HR: Az SZDSZ-ben volt nőcsoport. A '94-es programban már nálunk is hangsúlyosan jelen volt a nőkérdés, mert valamit akart ezzel kezdeni a párt. '90-ben Ottília, jómagam és még néhányan megalakítottuk a párt női csoportját. "vatosan bántunk a feminista szóval, mert itt az szitokszó volt, ezért egy politikai párt mellett működő női csoport soha nem merte volna kimondani. Csoportunknak rengeteg kalandja volt. Próbáltuk beszervezni a politikába a nőket, de mindig el kellett mondani, hogy semmi bajunk a férfiakkal. Büki Dorottya a frakcióban javasolta a munkahelyi szexuális zaklatás törvényi tiltását; sokan nevetségesnek találták, durva megjegyzéseket tettek a frakción belül is, a parlamentről meg ne is beszéljünk. Később létrehoztunk egy alapítványt, a MONA-t (Magyarországi Női Alapítvány), aminek az lett volna a célja, hogy ha nem megy a politikában a nőügy, akkor próbáljuk meg civil keretek között, de nagyon sok eredményt, mint látható, nem értünk el. Egy idő után aztán azzal kellett szembesülnünk, hogy politikusként gátló tényezők vagyunk egy civil szervezetben, úgyhogy kiléptünk belőle, és átadtuk az irányítást.
T: Szoktak azzal is érvelni, hogy a rendszer-váltás környékén a "nőügynek" rossz emlékű áthallása lett volna: a nőpolitika, az "államfeminizmus" az éppen megdöntendő szocialista ideológia része volt.
HR: Valóban sok minden áthagyományozódott onnan. De a rendszerváltás pillanatában inkább azzal találkoztunk, hogy ez nem fontos probléma, annyi fontosabb kérdés volt, például a szegénység. Az esélyegyenlőség még ráér, ez volt a közhangulat. Ha ilyen témával jöttél egy gyűlésen, rögtön leállítottak. Nem volt senki, aki elkezdte volna ezt a dolgot erőteljesen nyomni.
T: Máig minimális a politikusnők száma a liberális pártban.
SZZS: Ha megnézzük az európai parlamenti képviselőinket, látszik: mindegyik párt fontosnak tartotta a Nyugat felé jelezni, hogy píszí módon okos és helyes nőket küld oda. A hazai politikában másképp van még, de azért valami megmozdult. Az Európa Tanács keretében egy továbbképző központnak dolgozom: többek között azon igyekszünk, hogy például az esélyegyenlőség mint téma az oktatásba is bekerüljön. Nagyon remélem, hogy ez nálunk is meg-honosodik a következő években.
