A sportnemzeti együttműködés rendszere

Elgurult százmilliók

Belpol

Az elmúlt években sorra kerülnek napvilágra korrupciógyanús esetek a magyar sportszövetségek vezetése körül. Ami ezekben az ügyekben közös: sok pénz, kevés kontroll.

Látványos változások mentek végbe 2010 óta a sport környékén: stadionok és csarnokok épültek, a „taózás” bevezetésével a kormány átalakította a finanszírozási rendszert, ráadásul emellett is szórta a pénzt az ágazatra. A 444.hu tavaly augusztusi számításai szerint 2010 óta összességében 4416 milliárd forint ment sportra. És ennek egyelőre nincs vége: a 2024-es 215 milliárd forinthoz képest a 2025-ös költségvetésben harmadával nő az erre elkölthető összeg.

Ezeket a hatalmas pénzeket akár jól is el lehetne költeni az ágazaton belül, már ha nem az volna a kizárólagos mérce, hogy minél előbb kell végezni a világversenyek éremtáblázatain, vagy ha államilag nem támogatnák a Forma–1-es Magyar Nagydíjat. Bár például az idei olimpián szépen szerepelt a magyar küldöttség, épültek szép létesítmények, a hazai tehetséggondozás általában katasztrofális, a sok-sok focipálya és a többi beruházás érdemben nem növelte a magyar lakosság sportolási aktivitását.

A sportba öntött irdatlan mennyiségű pénznek azonban kétségkívül van látható következménye is: az elmúlt években egyre-másra kerülnek napvilágra a hatalmi harcok, a lopások, sikkasztások a különféle szövetségeknél. A pénzcunami ugyanis nem a professzionalizmust hozta el, hanem a „sportvonalra” beáramló szerencselovagok és potenciális tolvajok világát, akik az ingyenpénzzel először „csak” felelőtlenül gazdálkodtak, majd elkezdtek vele a sajátjukként bánni. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének hagyományosan a „jut is, marad is” elv az alapja: a beérkező pénzeket minden fronton megdézsmálják azok, akiken átmegy, s ez addig mehet, amíg nem próbál valaki belőle Orbán Viktort megkerülő hatalmat kiépíteni, illetve amíg az egésznek azért van valami látszatja az eredeti célhoz kapcsolódóan. A sportszövetségekben viszont a pénzeső a hiányzó kontroll miatt nem­egyszer hihetetlen mohóságot szült – és ha ez tarthatatlanná vált a politika számára, az illetők kezét elengedték, jött a hatósági nyomozás, a rendteremtésre pedig olykor egy-egy erősebb fideszes politikust vezényeltek ki.

Ökölnyi hiány

Rendet tenni van miben: mostanra a kevésbé fontosként kezelt sportágak környékéről is sorra érkeznek a gyanús ügyek. Novemberben a Magyar Ökölvívó Szakszövetség új elnöksége azzal kezdte a munkáját, hogy egyrészt kirúgta az üzbég szövetségi kapitányt, Hamid Tangribergenovot, másrészt kimondta: a szövetség pénzügyi lehetőségei alig elégségesek az idei ifjúsági és felnőtt országos bajnokságokra. Az egykori olimpiai bajnok Kovács István vezette elnökség számos örökölt problémát említett ennek okaként, kiemelve, hogy 2024-ben még csak költségvetés sem készült a szövetségben. Pedig a bokszra aztán tényleg sokat áldoztak a magyar adófizetők: az ökölvívás bár a taóról lemaradt, a 2013-as sportfejlesztési programban bekerült a 16 kiemelten támogatott sportág közé. A kitűzött cél az volt, hogy 2020-tól érmes helyezést szerezzen valaki világversenyen, de ez eddig nem jött össze. A 2020-as lemondásáig a szövetséget irányító Erdei Zsolt legemlékezetesebb elnöki teljesítménye egy 840 millió forintért rendezett, s a szövetségnek 348 milliós hiányt okozó ifjúsági világbajnokság volt, így az évi százmilliókkal kitömött szervezet akkorra a dolgozóinak a bérét sem tudta kifizetni. Jellemző, hogy a magyar ökölvívás az utóbbi években egyetlen emlékezetes teljesítményt produkált: egy női olimpiai bokszmeccsből a Fidesz-propaganda helyre kis identitásharcot kreált a tavaly nyári olimpián, ami sportszakmailag azért elég halvány eredmény. A pénzszórásnak viszont egyelőre nincs felelőse, nyomozásról sem hallani. Kovács István elismerte, hogy az idei pénzügyi helyzetet még nem látja át, az viszont mintha senkit nem érdekelne, hová tűntek a sportágba öntött pénzek, sőt Orbán Viktor májusban ötvenedik születésnapján felköszöntötte Erdei Zsoltot. Erdei egyébként 2019 őszétől csak társelnök volt Bajkai István fideszes képviselő mellett – Bajkai a kormányzati pénzügyi segítség után került oda, és minden kiadást kontrollált. Erdei a saját bevallása szerint ennek azért örült, mert ő maga „úgysem ért a pénzügyekhez”.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.