A részleteiben még tisztázatlan eset úgy foglalható össze, hogy a Mediaworks nevű osztrák cég egy héttel a Népszabadság felfüggesztése előtt kiegészítette a portfólióját. Megvásárolta a német Funke-médiacsoport dunántúli leányvállalatát, a Pannon Lapok Társaságát. Nyolc volt Springer-újság után újabb négy megyei napilap került a birtokába (plusz egy városi napilap, a dunaújvárosi). Ezzel évente mintegy 25 milliárd forintnyi forgalmat lebonyolító hálózatra tett szert, bár csakhamar tovább is adta egy magáncégnek, amely Felcsút polgármesteréhez, Mészáros Lőrinchez köthető.
A Mediaworks keretein belül ugyan megtartotta önállóságát a Pannon Lapok Társasága, de fegyelmezetten közölte Orbán Viktor karácsonyi interjúját. Az újságoldalnyi beszélgetés az anyacéghez szorosabban kötődő volt Springer-napilapokban is napvilágot látott, így a miniszterelnöki helyzetértékelés 250 ezer példányban egymillió emberhez jutott el. A budapesti szerkesztőségből küldött kézirat hiánytalanul jelent meg tizenkét napilapban, a tizenharmadikban azonban valaki négy helyen kiegészítette a miniszterelnök szavait. Az ismeretlen elkövető után nyomoznak a hatóságok, bár a Mediaworks már hat munkatárs elbocsátását kezdeményezte. Ami a homályos ügyben látszik, az a felségsértés szándéka.
E kifejezés nem létezik ugyan a 21. századi magyar jogrendszerben, a legutóbbi száz év tapasztalatai alapján mégis körülírható, ha a bírálatok kapcsolódnak a közjogi méltóságok tevékenységéhez. Horthy Miklós például úgy volt több mint két évtizedig a király nélküli Magyar Királyság ideiglenes kormányzója, hogy felségsértés címén többször is súlyos pénzbüntetésre ítéltek újságírókat. A nyilvánosság két világháború közti képviselői, például a karikaturisták, fájlalták a kormányzó bírálhatatlanságát, mert jellegzetes arcberendezése, leginkább a húsos orra megihlette volna őket. Irigyelték az országgyűlési képviselőket, akik a mentelmi jog mögé bújva hébe-hóba „Hunyadi Miklósnak” titulálták a közjogi méltóságot, utalván Hunyadi János hasonló státuszára a XV. századi Magyarországon.
Ludas a Matyi!
1945 és ’48 között Rákosi Mátyás korpulens termete és tök kopasz feje megihlette a karikaturistákat. A koalíciós korszakban még nem tarthatott igényt a közjogi méltóságra a magyar kommunisták vezetője. 1948. március 23-án azonban sajtóaktívára hívta az újságok főszerkesztőit. Kárhoztatta a szenzációhajhászást, és elrettentő példaként említette a „Koporsóval együtt rabolták el a halottat” szalagcímet, felsorolva ama szerkesztőségeket, amelyek élen jártak a szerinte cinikus, felelőtlen, valóságot eltorzító közelítésmódban.
Ezzel meg is indult a gőzhenger a „nagykörúti” újságírás ellen. Egymás után szűntek meg az újságok, újságírók százai kerültek utcára, sokan a börtönbe is. A megfélemlítést idézte fel Szabó József Jenő az egyik közösségi médium üzenőfalán. A Határőr Magazin nyugalmazott főszerkesztője bemutatta édesapját, Szabó Józsefet, aki „1951 áprilisában a Magyar Nemzet ügyeletes szerkesztője volt. Az MTI-től terjedelmes anyagot kaptak, amit központi utasításra változtatás nélkül kellett közölniük. Másnap reggel a lapban az eredeti kötelező szöveg helyett, hogy »milliók és milliók olvassák, és megfogadják Rákosi elvtárs útmutatásait«, az jelent meg, hogy »olvassák, és megtagadják«.”
Így folytatta: „Hajnalban Both, a korrektor az újságárusnál kinyitotta a friss lapot, és a szeme azonnal a sajtóhibára tévedt. Rémületében bement a nyomdába, és megsemmisítette a levonatot. Ezért másoknál gyanúsabbá vált, az ÁVH-n szét is verték az állkapcsát, és majdnem egy évet ült. Aput »csak« reggel vitték el egy internálótáborba, de szerencséjére este besárgult. Fertőző májgyulladásra gyanakodtak, és fölhozták a rabkórházba. A fegyelmi tárgyaláson azzal védekezett, hogy a vezető szerkesztőnek csak a fontos anyagokat és a címeket kell elolvasnia a munkaköri leírás szerint. Édesapámat kitiltották a sajtóból, pályafutását ez a »kis ügy« megroppantotta.”
A Kádár-korszak nem dúskált a felségsértésekben, legendákban annál inkább. Az egyik főszereplője Jugoszlávia első embere, Tito. E sorok írója a Magyar Ifjúságnál kezdte pályafutását, és az ifjúsági hetilap hajdani munkatársai ötévenként összegyűlnek, ilyenkor mindig szóba kerül egy címlap a múlt század hatvanas éveiből. Az újság olyan nagy formátumban jelent meg, hogy garzonlakásban már nem lehetett szétnyitni – elég sok betű fért el a címoldalán is. Ama szám Tito magyarországi látogatásáról közölt hírt. Óvatosságra adott okot, hogy Sztálin a negyvenes évek végén kitagadta Jugoszláviát a szocialista országok közösségéből, vezetőjét pedig egy orosz közmondás alapján („olyan igaz, mint a láncos kutya”) az amerikai imperializmus kiszolgálójának nevezte.
A láncos kutya lett Tito eposzi jelzője a Rákosi-korszak sajtójában, és e képzettársítási lehetőséget igyekezett elkerülni Kádár Jánosé. Nem mindig sikerült. A mesélők szerint a Magyar Ifjúság első oldalán e szalagcím látott napvilágot: „Tito marsall hazánkba érkezett”. De mert maradt még hely a sorban, mellé tördeltek egy információt a súlyemelő Európa-bajnokságról is. A teljes elnevezés azonban már nem fért ki, ezért ez jelent meg: „Budapesten az EB”. Állítólag több szerkesztő is fegyelmit kapott. Kár, hogy a címoldalt egyelőre nem találtuk meg.
Bizonyítható viszont egy 1983-as „felségsértés”. Aczél György, a magyar kultúrpolitika irányítója Moszkvába készült. Attól tartott, hogy a csehszlovák testvérpárt ideológiai titkára ott dörgöli orra alá azt az előszót, amit Csoóri Sándor írt egy szlovákiai magyar ellenzéki, Duray Miklós Kutyaszorító című könyvéhez. Fölkérte hát Hajdú János újságírót, hogy határolódjon el Csoóri álláspontjától, és úgy gondolta, ha Moszkvában felmutatja az Élet és Irodalom szeptember 16-i számát, kifogja a szelet a prágai funkcionárius vitorlájából. Szándékát azonban csak az ÉS főszerkesztőjével, Bata Imrével közölte, aki egyenesen a nyomdába küldte a kéziratot. Aminek jobb felső sarkából hiányzott a két főszerkesztő-helyettes kézjegye, amelyek nélkül nem jelenhetett volna meg a cikk.
Csodálkoztunk, hogy nem az lesz az újságban, amit délelőtt a hármas-négyes oldalra beterveztünk, ráadásul a mondandóval sem értettünk egyet. Az Utószó az előszóhoz átmenő szedéssel jelent meg, ennek azért van jelentősége, mert a nyomdai szerkesztő, Váncsa István a harmadik oldalra ártalmatlan témájú fotógrafikát választott: Gellér B. István nagyvárosi háztetőit. A negyedik oldalon viszont Panner László rajzát helyezte a Hajdú-folytatás közepébe. Kéz látható rajta, szíjon lógó plecsnit tart. Feltűnik egy tőr is, egy zakóba nyomódik, mögötte emberi has. A szerkesztőség véleményéből nem lett botrány. Mindenki úgy tett, mintha nem vette volna észre. A Moszkvából hazatérő Aczél György sem tette szóvá a „kiegészítést”.
Árpási Zoltán, a Békés Megyei Néplap nyugalmazott főszerkesztője kettős felségsértésről számolt be: „1986. november 26-án, éjszaka nagy balhé volt a nyomdában. A vezérigazgató elrendelte, hogy addig nem indulhat a lap nyomása, amíg a szerkesztőség képviselője alá nem írja a diasolt, amiről a nyomólemezt készítik. Erről este fél 11-kor értesítették a helyettesemet, aki bement a nyomdába, és ellátta kézjegyével az oldalakat. Másnap reggel hívott a megyei pártbizottság ideológiai titkára, hogy tudom-e, mi történt. »Képben voltam«, mert tájékoztatott a helyettesem. A megyei titkár elmondta, hogy a nyomda vezérigazgatója bevitt hozzájuk egy 1986. november 5-i lapot, amelyben tragikus képcsere történt.”
A második oldalán Virágzó embercsempészet címmel jelent meg cikk. A szöveghez kép társult „Illegális bevándorlókat fogtak el az amerikai hatóságok” aláírással. Egy amerikai rendőr négy férfit kísér, akik tarkóra tett kézzel vonulnak előtte. A szerkesztők ugyanerre az oldalra tervezték azt a képet is, amely a KGST 42., bukaresti ülésszakán Lázár György miniszterelnököt és Havasi Ferencet, az MSZMP KB titkárát ábrázolta. Csakhogy a sok szöveg miatt nem fért el a fotó, ezért kivették, és tévedésből a Virágzó embercsempészet című cikkhez tették be. Az illegális bevándorlókat Lázár György és Havasi Ferenc személyesítette meg. A hibás ötezer példány bezúzása után újra szerkesztették az oldalt.
Állkapcsok és állapotok
A szakmai tanulság miatt ismét Árpási Zoltánnak adom át a szót: „A rendszer úgy működött, hogy a nyomdában a szedők kiszedték a lapot, a mettőr összerakta, a nyomdai korrektor pedig elolvasta. Az ügyeletes tördelőszerkesztő is ránézett, de már csak a kész levonatra, amelyen a címeket, az átmeneteket (a cikkek folytatását belső oldalakon) volt ideje ellenőrizni. Ez minden lapnál így működött.” A veterán szerkesztő ismertetéséből kisejlik, hogy alapvető különbség van az említett esetek és a Fejér Megyei Hírlapban megjelent Orbán-interjú között. Az előbbiek az újságkészítés kéziszedéses korszakát tükrözik, a 2016-os „felségsértés” viszont a digitális szakaszt.
Gutenberg óta alig változott a kéziszedés, legföljebb korszerűsödött: a nyomdászok öntödei betűket helyeztek egymás mellé. Félezer év alatt kikristályosodott az ellenőrzés (imprimálás) rendje, sikerült szétválasztani a szerkesztőségi és a nyomdai felelősséget. A digitális nyomtatás Magyarországon három évtizedre nyúlik vissza, ennyi idő alatt még nem alakulhattak ki az ellenőrzés szabályai. E káosz áldozata az átírt miniszterelnöki interjú. Ahhoz persze, hogy országos visszhangot keltsen, az is hozzájárult, hogy a Mediaworks központi szerkesztőségét vezető újságíró készítette. A kézirat azzal az utasítással járta meg a digitális utat Budapest, Veszprém (a Pannon Lapok Társasága központi szerkesztősége) és a székesfehérvári újság redakciója között, hogy senki sem nyúlhat bele a szövegbe. A szerkesztők arra fáztak rá, hogy betartották a parancsot, s csakugyan nem nyúltak bele. Az átíró-elíró azonban nem vett tudomást az utasításról. Az eredményt ismerjük, a szakmai tanulság nyilvánvaló. Az internetet a központ kikerülésére találták ki.
Ami pedig a történelmi tanulságot illeti, Szabó József Jenő nyugalmazott szerkesztő ezt üzeni a fehérvári ügyben elmarasztalt kollégáknak: „Jaj, dehogy hasonlítom én a fiúk bóvliját a Rákosi-rendszerhez. Most állkapcsa sem tört senkinek, és Kistarcsára, Recskre sem hurcoltak senkit.” Csak kirúgták őket.
