„Kellett-e négy lábon csaholnia?”

Spronz Júlia, a Patent Jogvédő Egyesület jogásza

Egy japán nő brutális meggyilkolása és felgyújtása kellett ahhoz, hogy a rendőrség beismerje, nem jár el elég körültekin­tően a nők elleni erőszak ügyeiben. A felületes rendőri munkára nyilvánosan rámutató Patent jogásza, Spronz Júlia szerint a büntetést és a tragédiák megelőzését a magyar jogi keretek is hátráltatják.

Magyar Narancs: Ritka, hogy a rendőrség nyilvános önvizsgálatot tart. Ehhez egy belvárosban élő külföldi állampolgár tragédiája kellett?

Spronz Júlia: Biztos, hogy a csillagok megfelelő állása kellett hozzá. Az biztosan fontos, hogy ez Budapesten történt az V. kerületben, a külföldi állampolgárságot őszintén szólva a rendőri reakció szempontjából nem gondolom extra nyomatéknak. Az valószínűleg nagyon számított, hogy a média villámsebesen felkapta az ügyet, ekkora médiaérdeklődés nem szokta övezni a mi híradásainkat. És az is fontos, hogy az áldozat baráti köre gyorsan felszólalt, és kikérte magának a rendőrség megállapításait. Az is kellett a rendőrség bocsánatkéréséhez, hogy ennyire egyértelműen elbaltázzák a kommunikációt. És ebben volt leginkább más az ügy: a rendőri kommunikáció a nyilvánosság előtt zajlott. A szakmai munkájáért a rendőrség korábban soha nem kért elnézést, és látjuk, hogy először most is a kommunikáció indította el a bocsánatkéréseket. Normális esetben egy ügy feltárása nem a nyilvánosság előtt zajlik, de ebben az esetben kivételesen ez történt: először három nap után közölték, hogy lezárták a vizsgálatot, idegenkezűségre semmi jel nem utal, baleset történt, ágyában cigarettázott az áldozat. A második körben a Facebookon pökhendi, lekezelő és arrogáns hangnemben minősítették a kommentelőket. Ezek eddig nem voltak jellemzők, és ez az, amiért már a rendőrség nem tudott mást csinálni, mint elnézést kérni.

MN: Meglepődött a meghátráláson?

SJ: Egyértelműen. Ilyenre még soha az életben nem került sor. Nem csak a rendőrség részéről: például az aszódi esetnél, amikor az apa kivégezte a két gyerekét, hallottuk, hogy bárki is elnézést kért volna? Vagy volt-e olyan valaha, hogy a bíróság egy nyilvánvalóan hibás döntése miatt kulminálódott helyzetben történt haláleset után ne azt mondta volna, hogy „ezek sajnos előre nem látható tragédiák, és ez benne van a pakliban”? Én még soha semmilyen szerv, hatóság vagy intézmény részéről nem találkoztam felelősségvállalással nők elleni vagy családon belüli erőszak esetén.

MN: Ez rendszerhiba vagy egyéni hiba?

SJ: Nyilvánvalóan rendszerhiba. Azok a bántalmazott nők, akik a rendőrséghez fordulnak, jellemzően ezzel a stílussal találják szembe magukat. Amit most mindenki látott, jól leképezte azt a közeget, amelyben az erőszak áldozatainak érdekét kell érvényesíteni, csak máskor ez nem a nyilvánosság előtt zajlik. Kiosztják, oktatják az áldozatot, őt hibáztatják. A meggyilkolt japán nő ügyében is volt olyan epizód, amikor a rendőr nem akart foglalkozni az ügyével, de azt azért megkérdezte, hogy minek kellett ilyen férfihez feleségül menni. Igaz, hogy addigra már elváltak. A családon belüli erőszak áldozatai segítséget nem kapnak, de azt számos ponton meghallgathatják, hogy miért ment hozzá, miért tartózkodott vele egy légtérben, ha ilyen veszélyes, miért szült neki gyereket. De az is hozzátartozik a képhez, hogy mi egy jogvédő szervezet vagyunk, és nem sűrűn fordulnak hozzánk ügyfelek azzal, hogy csak szeretnék megdicsérni a rendőrséget, hogy milyen empatikusak voltak. Mindenesetre tendenciózusan mi arról hallunk, hogy nem empatizálnak, és felelősségre vonják az áldozatokat.