Elszúrtam. Nem kicsit, nagyon. Hülyeséget írtam. Ráadásul nem a napi politikáról, hanem annál sokkal fontosabb és időtállóbb dologról: a Poincaré-sejtésről, amit az orosz Grigorij Perelman száz év után végre bebizonyított, ezért Fields Medalt (kvázi: matematikai Nobel-díjat) kapott, amit azonban nem vett át. Múltkori tánctanárírásomban kifordítva mondtam ki a Poincaré-sejtést. Egy matematikus kollégám olvasói levelében jogosan hányta ezt a szememre, és mások is, például az Index.hu fórumán.
Szerencsém, hogy nem politikus vagyok: tudtommal nem jelentette ki egyik kollégám sem, hogy ezentúl nem áll szóba velem. Ezzel együtt, amikor legközelebb vitatkozom valakivel, rosszabb helyzetben leszek, mert vitapartnerem bármikor szememre vetheti, hogy lám, a Poincaré-sejtésnél is mit mondtam. És nem gondolom, hogy ez egy unfair érv lesz, mert ugyan az a vita nyilván egészen másról fog szólni, de ettől még mindketten emlékszünk a múltra.
Emiatt azonban még nem adom vissza a diplomámat: továbbra is matematikus vagyok, olyan matematikus, aki időnként hülyeségeket ír. Ilyenkor megpróbálom levonni a tanulságokat, de ettől még nem mondok le matematikus mivoltomról. Ha túl sokszor fordul elő ilyesmi, vagy túl súlyos az eset, akkor a szerkesztők idővel nem fognak igényt tartani az írásaimra, a kollégák a számításaimra. Akkor előbb-utóbb belátom, hogy más kenyér után kell néznem, vagy legalábbis olyan szakmai feladatok után, amelyek nem haladják meg az erőmet.
A múltkori írásomban ironikusan idéztem Perelmant, aki a sajtónak sohasem nyilatkozik, mivel szerinte ezek a dolgok nem tartoznak a laikus nagyközönségre. Annak ellenére ironizáltam ezen, hogy a cikk éppen Perelman emberi nagyságáról szólt. Ezzel együtt a levegőben lógónak éreztem volna az írásomat, ha nem írom le legalább nagy vonalakban, mi is a szóban forgó matematikai probléma lényege. Ezért leírtam, de gyanús volt, hogy ez így nem lesz érthető egy nem matematikus számára. Megkértem hát egy-két szuperértelmes bölcsész barátomat, hogy olvassák el. Nem értették. Leírtam újra, így sem értették. Tovább egyszerűsítettem - így már végre értették. Csak éppen közben az eredeti értelme veszett el, maga az állítás kifordult.
Továbbra sem gondolom, hogy Perelman hozzáállása az egyetlen helyes út. Továbbra is próbálkozni fogok azzal, hogy elmeséljem nem matekosoknak, mi lehet érdekes például egy négydimenziós narancs háromdimenziós héjára feszített hurkok egy pontra való összehúzásában. Pontosabban, hogy ne kövessem el még egyszer ugyanazt a hibát: abban, hogy az összehúzás lehetőségéből következtessünk a narancshéjszerűségre. Ha ez így nem egészen tisztán érthető egy olyan olvasó számára, akinek még a Rubik-kocka megoldása is gondot okoz, vigasztalódjunk azzal, hogy most szerencsére nem ez a témánk.
Einstein mondta: "Mindent le kell egyszerűsíteni, amennyire csak lehet, de nem jobban." Ha jobban leegyszerűsítjük, abból látjuk, mi jön ki: szégyellhetem magam. De mi történjék, ha az erőmből kitelő leegyszerűsítés még mindig túlságosan bonyolult? Perelman véleménye az, hogy ilyenkor hallgatni kell. Az én véleményem az, hogy ilyenkor is próbálkozni kell, már csak azért is, mert a közönségnek joga van tudni, mire költik a kutatásra szánt adóforintjait. Perelman erre nyilván azt mondaná, hogy valóban joga van hozzá, de akkor előtte tanuljon néhány évig matekot. Akkor majd ő is szóba fog állni vele.
Csakhogy: az olvasó nem szakmai értekezést akar olvasni, hanem érdekességet. Nem azért, mert ostoba vagy lusta, hanem mert laikus, a világ összes dolgaiból legfeljebb egy-két kivétellel mindenhez. Ha elég színvonalas az érdekesség, a részleteket szívesen kihagyja, ezeket elhiszi, ha amúgy az egész olvasmány hiteles számára. Nem baj, ha nem minden érthető teljesen tisztán, csak süssön át a hitelesség, és legyen a dolog magával ragadóan érdekes. Továbbra is úgy érzem, nem ott követtem el a hibát, hogy egyáltalán megpróbáltam elmondani a Poincaré-sejtést, hanem ott, hogy a hitelesség helyett a túlzott érthetőséget hajszoltam. Ez maga a populizmus - és éppen ez a baj a populizmussal.
Ha egyszer a hitelesség sérül, akkor minden borul. Egy bölcsész például azt hajlamos elnézni nekem, hogy a négydimenziós narancs háromdimenziós héjáról szóló állítást rosszul mondtam ki, számára a sztori így is lehet teljesen ép és hiteles, ha amúgy érdekesnek találja. De ő meg talál olyan hibát a múltkori cikkemben, amivel szemben a matematikusok elnézőbbek, számára viszont megbocsáthatatlan. Bolyainak az a mondata, hogy "semmiből egy ujj (sic!) más világot teremtettem", nem a naplójából való, mint írtam, hanem egy apjához írt 1823. november 3-i leveléből. Ugyanonnan fakad ez a hiba is, mint a Poincaré-sejtés téves kimondása, és ugyanolyan hitelrontó.
Egy politikus hitelét nem az rontja el, ha hazudik. Ez munkaköri kötelességeihez tartozik, éppúgy, mint egy titkosszolgálati tiszt vagy alkalmasint egy orvos esetében. A hitelességet a populizmus ássa alá, a dolgok szándékoltan túlzott leegyszerűsítése. Ilyenkor valahogy mindig az történik, mint ami az én esetemben a Poincaré-sejtéssel: a dolgok kifordulnak az eredeti értelmükből. Ráadásul ilyenkor nagyon könnyen érezzük úgy, hogy: "na, most végre sikerült igazán közérthetően elmondanom a dolgot", és nem vesszük észre, hogy az egésznek így már nincs semmi értelme.
Minden szakmának megvannak a maga hitelességi kritériumai. A bölcsészet esetében ezek egészen másmilyenek, mint a matematika esetében, és megint másmilyenek a politikában. Amit az egyik szakma könnyen javítható apróságnak tekint, az a másikban szarvashiba lehet - de hát emberek vagyunk, időnként vétünk szarvashibákat. A populizmus azonban minden szakmában elfogadhatatlan, és előbb-utóbb a laikusok is megérzik, hogy valami értelmesen van-e leegyszerűsítve vagy túlzottan.
Azt nem ígérem, hogy többé nem fogok hülyeségeket leírni. Továbbra is fenntartom magamnak a tévedés jogát. Ez a baki azonban sajnos nem egyszerű tévedés volt - én is belesétáltam a populizmus csapdájába.
