Két héttel ezelőtt Mélyi József a Pálya a magasban sorozat legutóbbi darabjában a sport és a szexualitás sikamlós viszonyát taglalta. Érdekfeszítő cikkének búvárlása közepette jutott eszembe az a majd' száz éve, 1907-ben megjelent hazai szakmunka, amely A nemi probléma (Sexuális pedagógia) címet viseli. A csekély, alig százoldalnyi terjedelmű, ám annál ambiciózusabb könyvecske szerzője ugyanis nem volt más, mint Kemény Ferenc (1860-1944), az olimpiai mozgalom magyarországi élharcosa, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alapító tagja, Pierre de Coubertin báró munkatársa. Hasznos mulatságul ma erről a fölvilágosító traktátusról szól írásom.
A XIX. század vége, illetőleg a múlt század eleje - sok egyéb mellett - a szexuális ismeretterjesztés hőskora volt Magyarországon. A lángoló fülű hazai olvasóközönség valósággal falta a diszkrét csomagolásban kézbesített Krafft-Ebing- és Bloch-munkákat, s a tudós németek sikerét látva seregnyi magyar szakértő is tollat ragadott. Vegyes színvonalú műveikben, amelyek a "nemi élet titkait és veszélyeit", a "kéjvágy betegségeit" vagy teszem azt a "kóros nemi ösztön" kérdéseit tárgyalták, kevés kivétellel mindahányan kárhoztatták koruk dekadens, erotomán légkörét, s helyeseltek Prohászka Ottokárnak, aki szerint: "A nemzetek, melyekben a sexus vezet, a pusztulás útján járnak." Kötelességszerűen elítélték tehát a nemiség körüli nagy felhajtást, a felfokozott érdeklődést, amelynek pedig nyilvánvalóan maguk is gerjesztői és kielégítői voltak.
Kemény Ferenc nem tartozott a kivételek közé. ' is hosszú oldalakon keresztül ostorozza a nemi erkölcsök romlottságát, a "nyomtatott világhatalom" (azaz a sajtó), a bálványozott "lábművészet" (vagyis a balett) és a pornográf irodalom lélekroncsoló hatását. Valósággal lubickolni látszik a riasztó egészségügyi adatsorokban is, s bibliai szóhasználattal, valamint rideg ótestamentumi szigorral imigyen fogalmaz: "Az emberiség előtt lángpallossal áll a venerikus beteg-ségek istencsapása, mellyel a teremtés saját szemérmét óvja meg." Vagyis a jövő kétségkívül az érzéki ellenállásé, s ennek kimunkálásában komoly feladat hárul a pedagógusokra. Kemény, aki e könyvét reáliskolai igazgatóként jegyezte, hosszasan időzik a kérdésnél: vajon mi módon világosítsuk fel az ifjúságot a nemiségről anélkül, hogy fölkeltsük az érdeklődését a téma iránt? Kezdjük talán a - franciás művészneve dacára - német lelkész-író, Jean Paul "férges dió" hasonlatával, Penzing tojásmeséjével, a közkedvelt gólyával vagy esetleg a szántóvető atya és földanya képével, amit Bergemann-Holländer javall? Nos, akármely kombinációt válasszuk is, azért fő az éberség, a tanulóifjúság állandó szemmel tartása! A gyermek ugyanis - ne higgyünk a látszatnak! - a legritkább esetben tiszta és ártatlan. A gyermek bizony velejéig romlott, az iskola pedig a bűn fertelmes melegágya. Kemény (egyetértve Porosz pesti orvosdoktor korábbi fölvetésével) a nadrágzseb nélküli egyenruha bevezetését szorgalmazza, mert így talán gátat lehet vetni az önfertőzés tomboló ragályának. Mert ez az undokság - állítja a Tóth Tihamér főtisztelendő Tiszta férfiúságát előlegező Kemény - tudvalevőleg nemcsak az erkölcs tagadásához, de egyúttal a legsúlyosabb megbetegedésekhez, sorvadáshoz, ideg- és szembajhoz is vezethet. (Közbevetőleg említem, hogy az általam forgatott példány lapjain Kemény könyvének egyik korabeli olvasója az alábbi megjegyzést fűzte a szembaj és az önfertőzés között tételezett kapcsolathoz: "Ennek fölfedezése rántott ki engem is az évekig megfetrengett mocsárból. Csak bízni, akarni és merni kell!")
Persze, ha sikerülne is valamiképp megóvni az ifjúságot a fent emlegetett veszedelemtől, azért még korántsem lehetnek nyugodtak a szülők, a pedagógusok és a felelős államférfiak. Nem, mert hiszen nemzetünk fiait a "kitombolás és kiélés tévtana" fenyegeti. Ez a "legveszedelmesebb szofizma" korrumpálja az egyetemista ifjúságot olyannyira, hogy például a műegyetemi hallgatók majd' egyharmada nemileg beteg. (E pontnál amúgy két bejegyzést is találtam. Előbb egy "a jogászokról ne is beszéljünk!" kitételt, majd az első bejegyzőt dorgáló "Nana!" fölkiáltást.) Ez a tévtan vezeti el Babilon - illetve az " vagy a Szövetség utca - lányaihoz ifjainkat, s ez teszi azután Budapestet a pusztulásra ítélt Szodomához hasonlóvá, ahogy azt egyébiránt már egy 1891-ben napvilágot látott röpirat (Brichta Kálmán: Budapestnek vesznie kell!) is komor megelégedéssel nyugtázta.
Kiélés és kitombolás helyett Kemény Ferenc a házasság előtti teljes absztinenciát javasolja, hisz úgymond "attól még senki sem lett beteg", az önmegtartóztatás "lehetséges és szükséges". Biológiai és fajnemesítési bizonyítékok elősorolása után a szerteágazó érdeklődésű szerző végre a sportolókra is hivatkozhat: "Az ókor atlétáitól kezdve a jelenkor angol ökölvívóiig a versenyzők önmagukat kárhoztatják pihenésre." Mindazonáltal Keménybe szorult némi realitásérzék, s így, ha nagy sokára is, de belátja, hogy a teljes és tömeges önmegtartóztatás egyelőre kivitelezhetetlen idea. Az eszményi megoldástól jócskán eltávolodva pedig értelemszerűen nem marad más, mint felvilágosítással, higiéniával és óvszerrel harcolni a nemi betegségek ellen, s minden lehető alkalommal szót emelni, ha a pőre erotika, a sikamlós nuditás fölbukkan a sajtóban vagy a színpadon. A rezignált Kemény Ferenc végezetül még a magyar sportolókkal kapcsolatban is csalódottan kényszerül nyugtázni az absztinencián diadalmaskodó vaskos valóságot: "Azok a tornászok, atléták, versenyzők és sportférfiak, akik a testi kultúra színhelyéről egyenesen a korcsmába vagy más házakba mennek, s nyers testi erejük tudatában ott a szesz és a szerelem körül tobzódnak, merő állatiasságba süllyednek..."
