Az érzékletes glass ceiling terminust Marilyn Loden amerikai írónő használta először 1978-ban egy nők által rendezett New York-i kiállításon. Loden azt firtatta, hogy miért jut el olyan kevés nő a szakmai csúcsra, s a kifejezés jól érzékelteti azt is, hogy mindig nehezebb a láthatatlan akadályokkal megküzdeni, mint a láthatóakkal.
De mi történik akkor, ha a nő végül is legyűr minden ellenállást – az előítéleteket, a zsigeri lenézést, a zaklatást, az erőszakot, de a társadalmi nyomásra elsajátított önkorlátozást, a túlzott szerénységet és persze az egyenlőtlenül elosztott családi elfoglaltságok terhét is –, és áttöri az üvegplafont? Ha eljut a megálmodott tudományos megbecsüléshez, a vezető pozícióba, ha sikeres vállalkozást vezet vagy magas beosztású diplomata lesz? Mi várja az üvegplafonon túl?
Nos, sok esetben nem a gondtalan egzisztencia és a megbecsülés, hanem a még az üvegplafonnál is keményebb üvegszikla. A glass cliff jelenséget több mint egy évtizede írta le először Alexander Haslam és Michelle K. Ryan. Azóta számos kutatás mutatott rá arra, hogy az üzleti életben a nőket gyakran hosszú várakoztatás után nevezik ki vezetőnek, vagy akkor, amikor a cég épp’ bajban van, veszteségessé válik vagy válságot él át. Ennek az időzítésnek több oka is lehet. A cég gazdái úgy gondolhatják, hogy konfliktusos helyzetben a kooperatívabb magatartás jobban működik, s hogy a nő ezért elfogadhatóbb a veszteséget szenvedők vagy az elbocsátottak számára. Előfordul, hogy a rizikós, esetleg karriertöréshez vagy jó eséllyel a teljes bukáshoz vezető helyzetben azért dobnak be nőt, mert az esélyes férfi karrierjét jobban féltik. Netán maga a férfi vetélytárs várja meg, amíg a nehéz helyzet megoldódik.
Ismert az a jelenség is, amikor a nő vezető állásba jut ugyan, de ezt a tényt a környezete a mindennapokban igyekszik figyelmen kívül hagyni. A cég legfelső (férfi) vezetője nem ugyanúgy kezeli a női középvezetőt, mint a férfit, és továbbra is elvárja tőle az alacsonyabb munkakörhöz köthető feladatok elvégzését; esetleg nem osztja meg vele a vezetéshez szükséges információkat. De a férfi vezetőhöz szokott beosztottak magatartása sem együttműködő; a nőtől kevésbé fogadják el az irányító hangnemet vagy a kiszabott feladatot.
Az üvegplafon áttörése tehát nem mindig hozza el a megnyugvást, a siker élvezetét, a könnyebb szakmai életet – és akkor még nem is beszéltünk a magánéleti nehézségekről. Európában nem pusztán elfogadott, hogy a nő dolgozik – számos társadalom a kétkeresős modell alapján működik, és a gyermeknevelés terhei is két szülő között oszlanak meg. Ám ez az elfogadás, de még a kétkeresős modellre támaszkodás sem okvetlenül jár együtt azzal, hogy a nő hivatását is elfogadja a család vagy a partner. Vannak ugyanis olyan munkák, amelyek elvégzéséhez elengedhetetlen a hivatalos, szerződés szerinti munkaidőn túli elköteleződés. (S hogy ez jól van-e így vagy sem, szempontunkból közömbös.) Az író – különösen, ha határidő, netán a felvett előleg köti – hónapokig, akár évekig rendszertelenül dolgozik, a saját maga és az ihlet diktálta ritmusban. Az orvos a munkaidején túl olvassa a szakirodalmat, amely nélkül nem tudna magas színvonalon gyógyítani, s az is gyakran előfordul, hogy este visszamegy a kórházba frissen műtött pácienséhez. Még sorolhatnánk a kreatív foglalkozásokat – a tanár, a tudós, a kutató hivatása elszántságot, kitartást követel. Ha valaki ki akar emelkedni a napi robot katarzist legkevésbé sem okozó köreiből, éppen erre az extra időráfordításra van szüksége a sikerhez.
A munka tehát nem szükségképpen kínnal végzett, kényszerű tevékenység – csakhogy az alkotó munkához még nehezebben férnek hozzá a nők. Bár kenyérkeresőként elfogadja őket a társadalom, efféle kiteljesedésüket a házastárs, a család, a tágabb környezet hajlamos rossz szemmel, türelmetlenül nézni. Az ergon arisztotelészi fogalma olyan tevékenységet jelöl, amely az egyén önmegvalósításához és kiteljesedéséhez vezet. De látnunk kell, hogy az ilyen hivatások gyakorlásakor szükségképpen meghozott áldozatokra nem egyformán tekintünk – másképp ítéljük meg az ilyen férfit és másképp a nőt. Csodáljuk a férfi tudós magas hőfokú elköteleződését, midőn napokon át a kanapén alszik a laborjában. Ha nő vetemedik ilyesmire, az első gondolatunk az: miért nem megy haza? Nincs ennek családja? Egyes kutatások szerint sokszor még a legközebbi társ sem elnéző, ha a nő a pénzkeresés kényszerű körein túl a kreativitását is kifejti, vagy fejleszteni kívánja képességeit, tudását. Ez azonnal önzésnek vagy a kapcsolat elleni lépésnek minősül. Sok nő szembesül ilyenkor választással: vagy feladja a tehetségét és ambícióit, vagy a társa hagyja el. S gyakran előfordul az is, hogy a rossz családi légkör, az állandósuló konfliktus a kreativitás elapadásához vezet. E téren még mindig óriásiak a nemek közötti különbségek. A professzor felesége büszke férje műveire, s magától értetődőnek tartja, hogy a teljesítményhez háborítatlan hátország kell; a lábujjhegyen a nagy ember asztalára tett kávé vagy a fehér ing ropogósra vasalása pedig igazán semmiség a szellem szárnyalásához képest. És kölcsönösség esetén nem is lenne ezzel baj – de a szerepcsere e területen máig szinte elképzelhetetlen. S amíg ez így marad, nők ezrei mondanak le arról, hogy hozzátegyék a magukét tudományuk, szakmájuk fejlődéséhez. Ha a nők munkavégzését a partner, a család, a környezet csupán kenyérkeresetnek tekinti, eldobjuk a női kreativitást, intuíciót, együttműködési készséget. Pedig a nőt is megilleti az ergon – az üvegplafonon innen és túl is.
