Magyar Narancs: Az idei Szemrevalón akad svájci dráma az óragyártásról, osztrák kosztümös film Sissiről, és német vígjáték is egy szenegáli bevándorlóról. Hogyan állt össze a program?
Evelin Hust: A Goethe Intézet 1988 óta működik Magyarországon, de csak 12 éve fogalmazódott meg a gondolat, hogy össze kellene fogni, és együtt bemutatni Németország, Ausztria és Svájc filmtermésének legjavát, hiszen ezek között a német nyelvű filmiparok között egyébként is erős a kapcsolat – így jött létre a Szemrevaló az Osztrák Kulturális Fórum, Svájc budapesti nagykövetsége és az intézetünk közreműködésével. A részt vevő felek maguk végzik a válogatást, azaz a német filmekért mi felelünk. Fontos nekünk a fiatal rendezők promotálása, és az olyan témák bemutatása, amelyek nem csak a németeknek fontosak, de a magyaroknak is. Az idei seregszemle fókuszában például az erős nőalakok, a nők emancipációs törekvései állnak.
MN: Harun Farocki német filmrendező munkásságát viszont rendhagyó módon egy kiállítás keretében mutatták be.
EH: Farocki Magyarországon mindig inkább vizuális művészként volt ismert: volt egy kiállítása a Trafóban, szerepel a Ludwig Múzeum gyűjteményében is. Rendezőként viszont szinte teljesen ismeretlen, pedig így kezdte pályáját, csak a finanszírozás nehézségei miatt később áttért installációk készítésére. Úgy döntöttünk tehát, hogy ötvözzük a kettőt: bemutatjuk vizuális műalkotásait, kísérőprogramként pedig levetítjük néhány filmjét is.
MN: Az intézet tevékenységének egyik pillére a nyelvoktatás. Évtizedes tapasztalat, hogy a kötelező idegennyelv-oktatás ellenére a diákok pusztán az iskolában nem tudják megtanulni a németet vagy az angolt, a nyelvvizsgához többségüknek különórákra, magántanárra van szüksége.
EH: Ennek számtalan oka van, az osztályok túl nagyok, a tanároknak pedig sem idejük, sem energiájuk, hogy a diákok eltérő igényeire koncentráljanak. Már az is szerencsés helyzet, ha van egyáltalán elég tanár, aki órát tud tartani. Az egyes kurzusainkra beiratkozók száma évi 1800–2000 között alakult a koronavírus-járvány előtt, többségük azonban felnőttkorú, aki soha nem tanult németet, vagy egy munkalehetőség miatt szeretné felfrissíteni tudását. Persze a diákok számára is vannak programjaink, például a nyári nyelvtáborok. Egyesek szerint talán drágák vagyunk, de tőlünk valóban értéket kapnak az emberek: rengeteg pénzt és energiát fektetünk az oktatásunk fejlesztésébe, a tanárainkba, az általuk használt módszerekbe.
MN: Nem a nyelvtanulás az egyetlen, ahol mintha az állam munkáját végeznék. Programjaik jelentős része olyan témák köré szerveződik, amelyekre a kormány nem fordít elég – vagy épp semmilyen – figyelmet. Ilyen a nők helyzetét, vagy a magyar cigányság helyzetét bemutató projektjük is.
EH: Ezek mind olyan kezdeményezések, amelyek során magyarországi független szervezetekkel, önkéntesekkel dolgoztunk együtt olyan témákon, amelyek Németországban és itt is fontosak – tehát összekötnek minket. A cigányság például egy európai kisebbség, amely mindkét országban jelen van, hasonló előítéletekkel küszködik, hasonló problémákkal néz szembe. Összefogtunk tehát, hogy bemutassuk a helyzetüket, de nem akarjuk helyettesíteni az államot, vagy bárhol a helyébe lépni.
MN: Összeköthetne éppen a szólásszabadság és az egyenlőség is. 158 Goethe-Institut működik szerte a világon, a többi közt Oroszországban és Kínában is, ahol a fentiek egyáltalán nem garantáltak. Az ottani intézetek miben különböznek az európaiaktól?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
