E váratlan eredménnyel egyidejűleg leszorult a trónról a Szédülés (Hitchcock), valamint az Aranypolgár (Welles), mely művek korábban több alkalommal is a legjobbnak találtattak.
A Jeanne Dielman… eddig nem szerepelt semmilyen listán, s a tízfős elit mezőnybe korábban csak férfi rendezők fértek be. Talán nem túlzás azt állítani, Chantal Akerman filmje szinte az ismeretlenségből robbant be a köztudatba. Egyes elkötelezett filmbarátok-filmtörténészek nyilván ismerték-méltatták Akerman munkásságát, ám a szélesebb nagyérdemű számára most jött el a pillanat: vagy megtépjük ruháinkat a méltatlanul mellőzött nagy alkotó okán, vagy egyszerűen a brüsszeli filmes bürokraták túlhajtásainak (#metoo és társai) tudjuk be Akerman felemelkedését.
A lecsupaszított világban
Chantal Akerman belga filmrendező a nagy elődhöz (Orson Welles) hasonlóan, szemtelenül fiatalon fogott a filmkészítésbe. Az Aranypolgárt – mely megkerülhetetlen mű manapság is – 26 éves „csodagyerekként” rendezte Welles 1941-ben, s Akerman sincs még 25, amikor a Jeanne Dielmant bemutatják Cannes-ban, 1975-ben. Welleshez hasonlóan Akerman sem töltött túl sok időt a filmes-művészeti oktatásban. Tizenöt éves, amikor Jean-Luc Godard Bolond Pierrot-jának hatására elhatározza, hogy filmrendező lesz. 18 évesen bekerül ugyan a francia nyelvű belgiumi film- és színházi felsőoktatási intézménybe, ám gyorsan tovább is áll, mondván, ahhoz, hogy az ember megismerje a filmes mesélés sajátosságait, nincs szükség évekig tartó tanulásra. Belevág a filmkészítésbe, s a gyakorlatban sajátítja el mindazt, amit tudnia kell, miközben megszüli alkotói identitását, s kialakítja sajátos, felismerhető stílusát, filmnyelvét.
Első komolyabb munkája, az Én, te, ő, ő (Je, te, il, elle) egyszerre ambiciózus első film és programadó alkotás. A néhány nap alatt megvalósított (vagyis nagyon olcsó) munka, amelyben Akerman főszereplőként is jelen van, precízen kijelöli a művészi kereteket: minimalista, lassú, kíméletlenül személyes és leplezetlenül bátor munkát készít el, főhőse, vagyis antihőse egy fiatal nő. Szerelmi csalódás után vagyunk, elment a te, az Akerman megformálta alak (én) átfesti a bútorait különböző színekre (a film fekete-fehér), majd a bútoroktól is megszabadul, megnyílik a korábban elviselhetetlen szűk tér. Ebben a lecsupaszított világban maradunk a későbbiekben is, bár látszólag mozgalmasabb, külső helyszíneken. A határokat feszegető lassúságot narráció kíséri, amelyből megtudhatjuk, hogy mire számítsunk a későbbiekben.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
