Magyar Narancs: Csuja László és Nemes Anna filmje, a Szelíd az első olyan magyar film, amelyet a Sundance Fesztiválon mutattak be, Bernáth Szilárd Larryjéről pedig azt írták, hogy „az utóbbi évek legerősebb filmes debütálása”. Ezeknek a filmeknek ön volt a producere, de ki adta rá a pénzt?
Muhi András: Magyarországon nem lehet állami finanszírozás nélkül filmet készíteni, a filmgyártásban semmiféle hagyománya nincs a mecenatúrának vagy a szponzorációnak. Ezért lényeges, hogy az aktuális kultúrpolitika mit gondol a filmről, a filmkultúráról, és nagyon nem mindegy, hogy milyen játékszabályok szerint osztja a rendelkezésre álló pénzt. Mindezt csak azért mondtam el, mert az említett két film forgatókönyvét, valamint még egyet – Madarász Isti decemberben bemutatott Átjáróházát – még az Andy Vajna-féle kurzus idején fejlesztettük. Vajna halála után, amikor felállt a Nemzeti Filmintézet döntőbizottsága Káel Csaba vezetésével – akit Orbán Viktor 2019. szeptember 1-jétől nevezett ki a mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztosnak –, a döntőbizottság első ülésükön ők még e filmek gyártását támogatták. Vagyis formailag a Nemzeti Filmintézet (NFI) adott pénzt mindhárom nagyjátékfilmemre. De ma már elmondhatom, hogy elképesztő szerencsém volt nekem is és a rendezőknek is, mert akkor Káelék első ijedtükben nem érvényesítették a később nagyon gyorsan kialakított szörnyű támogatási gyakorlatukat. (Bővebben: Csak mi, Magyar Narancs, 2022. július 28.) Az NFI legelső döntéseinél úgy jártak el, mintha Andy Vajna még élt volna, és ugyanazokból az emberekből állna a döntőbizottság.
MN: Gratulált önnek valaki az NFI-ből? Például a Szelíd nemzetközi sikere miatt?
MA: Nem. De nemcsak nekem nem, a rendezőknek vagy a stáb többi tagjának sem. Nem lepett meg túlságosan, hiszen az ilyesmi már a Vajna-korszakra sem volt jellemző. Azt a filmes párbeszédet, ami 2010-ig kifejezetten élő és konstruktív volt az akkori döntéshozó Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA), a Magyar Filmművészek Szövetsége (MFSZ) vezetőségével vagy a Filmes Kerekasztal tagjaival is, Vajna teljes mértékben elvágta, és ehhez tartja magát az NFI is. De nincs ebben semmi meglepő, ez is csak a jelenlegi hatalom gondolkodásmódját tükrözi vissza.
MN: A legfrissebb önnel kapcsolatos hír, hogy elnyerte az Árvai Jolán-díjat. Ezt a díjat 2003-tól eredetileg olyan filmes szakembereknek – elsőként Romwalter Béla fővilágosítónak – ítélték oda, akik nem részesülhetnek művészeti elismerésben. Milyen érzésekkel veszi át februárban a díjat?
MA: Nagyon örülök neki. A díjat hosszú ideig nem adták ki, most viszont úgy döntött az ezzel foglalkozó alapítvány, hogy a legjobb független producernek adja. Ez azért fontos, mert Árvai Jolán is producer volt, ráadásul az elsők között a rendszerváltás után, aki valóban producerként gondolkodott, és ilyen szellemben vezette a Magyar Televíziónál a Fiatal Művészek Stúdióját. Azért is fontos ez a díj a számomra, mert a teljes produceri mezőnyből elsőként választottak engem, ami hatalmas megtiszteltetés. Ráadásul tizenegy tagú zsűri döntött erről, és tudomásom szerint egyhangúan szavaztak rám.
MN: Kire mondhatják ma Magyarországon azt, hogy „független producer”?
MA: Az a helyzet, hogy nálunk minden producer egyszerre független is, meg nem is. A függetlenség inkább a szemléleti különbséget, a minőségre való törekvést jelentheti. Talán azért kaptam én a díjat, mert én nem vagyok „egyvágányú”, a játékfilmek mellett kísérleti és dokumentumfilmjeim is vannak, valamint kisfilmek és animációs munkák is. Mindemellett az Inforg Stúdió igazi tehetségkutató és tehetséggondozó műhelyként működött.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
