Magyar Narancs: Amikor a Jurassic Park a mozikba került 1993-ban, ön 16 éves volt. Hogyan emlékszik vissza rá?
Colin Trevorrow: Kiszöktem otthonról késő este, és letekertem biciklivel a moziba, hogy a barátaimmal megnézzük. Tudtuk, hogy valami elképesztő dolgot fogunk látni, mert Steven Spielberg rendezte. De egészen addig nem láttam ennek a filmnek a zsenialitását, amíg egyedül nem ülhettem egy vetítőteremben, és egészen más szemmel néztem végig. Lehántottam róla minden tinédzserkori lelkesedést és izgalmat, és akkor feltárult előttem a film kivételes szakmai értéke.
MN: Rengeteget fejlődött a filmkészítés technológiája az azóta eltelt majdnem három évtizedben. Rendezőként immár széles technikai eszközkészlet és a számítógépes animáció, a CGI is a rendelkezésére áll. Hogyan válogatott ezekből?
CT: Számomra a high-tech mindent mélyen intuitívvá és ösztönszerűvé tett, ami a színészetet illeti, de nem a jó értelemben. Vegyünk példának egy teniszlabdát. A színész egy teniszlabdához beszél a greenbox előtt, amikor CGI-t használunk. Na de hát ki beszél egy teniszlabdához általában? Ez hatalmas kihívás a színészeknek, nagyon komoly feladat és pluszterhet ró rájuk. Ahelyett, hogy ki tudnák teljesíteni a játékukat, arra kell koncentrálniuk, hogy a teniszlabdába belelássanak egy kis élőlényt. Ezért én annak vagyok a híve, hogy „valódi” állatokkal, „valódi” dinoszauruszokkal kommunikáljanak, tehát megcsináljuk ezeket, és akkor a szemükbe tudnak nézni. Az a tapasztalatom, hogy nagyon nagy különbség van így az alakítások között.
MN: Ez azt jelenti, hogy a robotok, a dinoszauruszok tényleg ott vannak, azok gyakorlatilag a színészek „partnerei’ a jelenetek felvétele során, és a kamera greenboxszal dolgozik?
CT: Nem. Egyáltalán nem használunk greenboxot. Mindent megépítünk, a díszletet is, és a kinti jeleneteknél pedig valódi helyszíneken forgatunk. Hiszek abban, hogy egy színésznek nagyon fontos tudnia, hogy hol van, nem szabad csak a képzeletére támaszkodnunk. Mindenki el tudja képzelni, hogy milyen kihívás lehet egy színész számára, amikor ott áll egy semmitmondó, gigantikus zöld háttér előtt, és jó esetben mutatnak neki egy képet az elképzelt helyszínről… Nem hiszek abban, hogy ez bárkinek is jó lehet az alkotók közül. Úgyhogy én nem élek a CGI adta digitális lehetőségekkel.
MN: Steven Spielberg filmje egyfajta új dinoszaurusz-kultúrát teremtett Amerikában. Hogy látja, más országokban is ilyen változásokat hozott az első film?
CT: Dinoszaurusz-csontvázakat a világ minden táján találtak már, és miután ezeket mindenhol kiállítják és közszemlére teszik, az emberek ismerik a dinoszauruszok történetét. Ez egy olyan tény, ami összekapcsolja az emberiséget. Arra mutat rá, hogy bármilyen rasszhoz is tartozunk, közös a múltunk. Nem sok ehhez hasonló dolog van a világon, és ez jelentőssé és hitelessé teszi a dinoszauruszok történetét. Erre erősített rá Spielberg első filmje.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
