Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.
Ha egyik meglévő kategóriába sem férsz bele, csinálj egyet magadnak – ezt üzeni utóbbi alkotásaival Nicolas Cage.
Amikor Sztupa és Troché a háztetőről figyelték az eseményeket, hason feküdtek, egészen az épület szélére húzódva.
Hermann Hesse első olvasásra igen filmszerűnek tűnő műveiből eleddig nem készült egyetlen, a gazdag képiségű szövegekhez méltó adaptáció sem.
„Ma már nem csinálnak olyan filmeket, mint a 80-as években” – hangzik el olykor a panasz, s többnyire jogosan, hiszen számos szeretett akcióvígjáték-elem sosem fog már visszatérni a mai mozikba.
Amikor Sztupa és Troché konkolyt próbáltak hinteni a szurikáták közé, a legnagyobb probléma a beilleszkedés volt, az álca.
„Ha nagy akarsz lenni, elhivatottság kell és áldozatok. És erről szól a metál.”
A 21 Jump Street – A kopasz osztagban a fiatal, zöldfülű rendőrök álruhában ülnek vissza az iskolapadba, hogy egy gimisek közt terjedő drog nyomába eredjenek.
Amikor Sztupa és Troché felkeresték Sztupa ősz öregapját, annak egy racionális oka volt, mégpedig az, hogy nála lehetett a legjobban polgárháborúsat játszani.
A minden korszakában festői Amszterdamban találkozik az utóbbi években a közönséget és a filmkészítőket is felizgató téma, a 80-as évek iránti nosztalgia és a szex (újra)felfedezése.
Ember és természet gyilkos (és persze örök) harca zajlik a szemünk előtt, pont úgy, ahogy nemrég Mads Mikkelsen küzdött az Északi-sarkon (Sarkvidék; 2018), vagy kicsit régebben Robert Redford az óceánon (Minden odavan; 2013).
