„Ne izgulj, cicukám!” - Gryllus Dorka színésznő

Mátyássy Áron új filmjében szokatlan szerepkörben láthatjuk; ezúttal nem ő a vad, hanem a vadász. A Víkend már a mozikban.

Magyar Narancs: A pszichothriller műfaji keretei közt érzel némi hasonlóságot a Látogatás című Pejó-film és a Víkend között?

Gryllus Dorka: A Látogatás az emberek között lezajló belső rezdülésekre fókuszál. A Víkendben is van feszültség a szereplők között, de jóval több benne az akció. Sokat forgattunk külsőben, erdőben, izgalmas, vad helyeken jártunk, ahol gyakran valóban nem volt még térerő sem.

MN: Új színeket hozott elő belőled az arrogáns ügyvédnő szerepe?

GD: Ritkán játszottam kemény csajokat, én inkább az áldozat szoktam lenni a filmekben. Nyilván bennem is van némi keménység, vagy inkább határozottság. Kropp Márta, az ügyvédnő egy férfiközpontú világban próbál érvényesülni. Szerintem minden dolgozó nő harca manapság, hogy miként tud a saját női­ességét megtartva a férfiak szemében egyenlő partnerként érvényesülni. Sok nő azt az utat választja, hogy keményebb lesz a fér­fiaknál. Egyszer egy rendezőnő mondta nekem, amikor egy jelenetben meg kellett mondanom a férfiaknak, hogy mit csináljanak: „Ha így beszélnék az embe­rekkel, mint ahogy te most, senki nem venne komolyan.” Gyakran, ha egy nő kedvesen mondja azt, amit gondol, a férfiak elintézik azzal, hogy „ne izgulj, cicukám!”, ha viszont elkezd keménykedni, akkor elfogadják. Márta a gengszterek, vállalkozók, politikusok világában veszi fel a harcot a nagykutyákkal. És próbál keményebb lenni a keményfiúknál.

MN: Színészként motivál, ha egy történetnek társadalomkritikai éle van?

GD: Itt nem feltétlenül kritikáról van szó, egyszerűen a mai kor lenyomatáról, hiszen a mai magyar társadalomba van beleágyazva ez a krimi. Persze ez csak egy fikció, egy mese. Kropp Márta világában az igazság és hazugság szubjektív fogalmak. Egy ügyvédnek az a feladata, hogy úgy tekerje az igazságot, hogy akit véd, az tisztán jöjjön ki a sztoriból. Márta sztárügyvéd, de nem is válogat az eszközökben. Korunk hősei gyakran azok az emberek, akik ha a keresztény erkölcsök alapján megmérettetnek, a poklok poklán kellene megégniük. Amit a mai világ sikernek, követendő példának, elismerendőnek tart, az egy másik erkölcsi rendszerben a legalja.

MN: Pároddal, Simon Kornéllal mit vittetek át a saját életetekből a filmbeli házaspáréba?

GD: Természetesen mi két színész vagyunk, ez a film nem a mi kapcsolatunkról szól. Persze akkor leszel hiteles, ha saját magadból szublimálva, az emlékeid és az élményeid alapján raksz össze egy figurát, egy világot. Ebben az esetben egy nem éppen harmonikus kapcsolatban a negatív erőket kellett felnagyítani magunkban. Mondjuk, nem mindig tesz jót egy kapcsolatnak, ha tizenkét órán át üvöltesz a pároddal, de hála Istennek túléltük. Nagyon szeretek Kornéllal játszani.

MN: Tíz évig Budapest–Berlin között ingáztál. Most éppen Bécsben van elfoglaltságod...

 

Fotó: Galló Rita

GD: A Kunsthistorisches Museum Ganymed Dreaming projektjében veszek részt. Tavaly a Szépművészeti Múzeumban készített egy hasonló előadást Jacqueline Kornmüller és Peter Wolf. Most Martin Crimp angol kortárs író szövegét adom elő Jan Vermeer A festőművészet című festményéhez tíz előadásban. Emellett hamarosan bemutatják Németországban a Kicsik és gonoszok című filmet, amiben egy portugál pincérnőt alakítok, aki egyedül neveli a beteg gyerekét, és románcba keveredik a főhőssel. Pozitív lény, amolyan „majdcsak lesz valahogyan” gondolkodással.

MN: Rólad is inkább az elengedettség jön le, mint a görcsölés. Nem tűnsz karrierépítő típusnak.

GD: Bizonyára ezért játszom egyrészt Annát, a portugál pincérnőt és Kropp Mártát a Víkendben. Egyfelől tervezgetek, kitalálok, szervezek, másfelől a „majdcsak lesz valahogyan” hozzáállás jellemez. Egy kispolgár és egy hippi keveredik bennem.

MN: Pejó Róbert szerint a figurád lényege a naivitás, az ártatlanság, a viktimológiai eset, nem véletlenül ölnek meg több filmedben.

GD: Azért ez nem ennyire evidens. Lehet, hogy most jön a bekeményítés. Nemrég egy orosz ügyvédnőt játszottam, ami még durvább alak, mint akit a Víkendben alakítok.

MN: Az áldozatiságot vállalod?

GD: Nem látom magamat kívülről, de az biztos, hogy minden szerepnek van köze a színész privát énjéhez. Kell, hogy megtalálj benne valamit, amire ráépítheted a többit. Hála istennek elég széles a paletta. A berni követ rendezőjének, Szász Attilának a Félvilág című, száz évvel ezelőtt játszódó filmjében – ami versenyprogramban szerepel Montrealban – például házvezetőnőt alakítok, kicsit a megkattanás szélén.

MN: Hogy érzed, másként játszol magyarul, németül vagy éppen angolul?

GD: Más emberek vagyunk eleve, ha másik nyelven beszélünk. Mivel elég későn kezdtem németül tanulni, soha nem tudom olyan széles skálán használni a németet, mint a magyart. Mást jelentek németül, a gesztusrendszerem, a beszédstílusom a németeknek kissé furcsa, délies. Olyan akcentusom van, ami nem rögtön beazonosítható. Ezért tudok többféle nemzetiséget játszani.

MN: Magasan kezdted a pályát: másodéves főiskolásként berobbantál az Érzékek iskolájával. Gondolom, megtapasztaltad ennek az összes előnyét és hátrányát.

GD: Hirtelen híres lettem, de éppúgy kialakult egyfajta gyanakvás is körülöttem, mondván, csinoska, majd meglátjuk, mit tud. Az Érzékek iskolája, bár sikeres film volt, nem volt egyértelmű szakmai siker nekem. Nem kaptam érte díjakat, nem hozott olyan szakmai elismerést, mint a Dallas Pashamende.

MN: A kinti filmjeid közül mire vagy büszke?

GD: Az Irina Palm és a Soul Kitchen voltak eddig nagyon sikeres filmek, de csináltam például egy vizsgafilmet, amit szinte senki nem látott, én viszont nagyon szerettem.

MN: Filmszínésznek tartod magad. A film jobban megfelel a szabad, független, utazós életformát kedvelő természetednek, mint a színház?

GD: A forgatások hangulata vonz. Szeretem a hat hét eufóriát, amíg egy forgatás tart, utána pedig a több hónap szünetet. Nekem ez ideális. Úgy érzem, jobban működnek az energiáim ebben az őrületben, mint hogy naponta bejárjak ugyanabba a színházi büfébe. De ki tudja, mit hoz a jövő. Lehet, hogy egy nap arra vágyom majd, hogy leszerződjem egy budapesti színházhoz, és tartozzak valahová.

Víkend

 

MN: „Meglásd, ez lesz életed legjobb döntése!” – mondta az ügynököd, amikor Berlinbe mentél. Te is így látod?

GD: Igaza lett, nagyon jó döntés volt, jót tett nekem emberileg és szakmailag is. Amikor kimentem Berlinbe, nem volt kitől megkérdezzem, mi hogyan működik. Ha valamivel később jött volna a berlini filmfesztivál Shooting Stars díja, valószínű, hogy jobban tudtam volna élni ezzel a lehetőséggel is. Hamburgban forgattam az első német filmemet, amit jelöltek egy díjra. A produkció elintézte, hogy kiutaz­zak a díjátadóra. Mindenki evidensnek tartotta, hogy ilyenkor kapcsolatokat kéne építeni, ügynököt keresni. Ehelyett én azzal beszélgettem, akit szimpatikusnak találtam, és arról, hogy mit lehet enni Budapesten. Mi a főiskolán nem hallottunk önmenedzselésről, ügynökökről, szóval semmiről, ami az európai filmbiznisz része. Abban nőttünk fel, hogy te művész vagy, ha valaki akar valamit, jöjjön oda hozzád. S bár sok mindent megtanultam, a szabad­úszással járó önmenedzselés nem az erősségem. Nem állnak otthon a dvd-im, a fotóimat sem rendezgetem sorba a laptopomban.

MN: Nyilván nem olyan halálosan fontos neked a szakmai pörgés, amióta anya lettél.

GD: Szerintem minden dolgozó nő és anya kettős kötöttségű drámai hős. Úgy érzed, hogy minden pillanatban a gyerekeddel akarsz lenni, miközben szeretnél teljes erőddel a hivatásodra is koncentrálni. Ezt kell tudni jól beosztani.

MN: Mi van a berlini emigránsokból alakult multikulti bandátokkal, a Rotfronttal?

GD: Soma születése óta nem énekeltem, de most lesz egy koncertünk Berlinben, ahol én is fellépek.

MN: Hogyan látod a menekültkérdést budapesti és berlini szemmel?

GD: Az emberek a világon mindenütt ugyanolyanok, csak vannak helyzetek, amelyek kihozzák belőlük a rosszabb reakciókat, és persze meg is lehet vezetni őket. Iszonyatosan nagy felelőssége van a médiának, a politikusoknak. Böjte Csabával értek egyet, aki azt mondta, most vizsgázik Európa, hogy ezt a helyzetet hogyan oldjuk meg, milyen áldozatokat vagyunk képesek hozni. A hivatalos retorika Németországban sokkal befogadóbb. Magyarországon olyan, számomra no go dolgok hangzanak el a médiában, ami a németeknél kizárt. Közöttük is vannak sértettek, elmeháborodottak, neonácik, boldogtalanok, akik bűnösöket keresnek. Nagyon bonyolult a helyzet, de a mi döntésünk, hogy mit engedünk meg. Közben meg ott van például a Migration Aid, a civil emberek, akik az utolsó villamosjegyüket is odaadják a menekülteknek. Mindannyian vizsgázunk, te is, én magam is, hogy teszünk-e valamit vagy sem.

Víkend

A költőien zordon Kárpátokban járunk, Erdély baltás emberek lakta mélyén, ahol vágni lehet a levegőt és az óvatlan idegent. Mátyássy Áron rendező már az elején úgy intézi, hogy rossz előérzetünk legyen; Gryllus Dorka agresszív módon előz, Simon Kornél ujjából vér serken, Lengyel Tamás pedig úgy néz, ahogy csak perbe fogott építési vállalkozók tudnak első- és másodfok között. Rekreációs vadászgatásra érkezik a pökhendi pesti elit; az erdei fellációt és a zsarolást kultiváló ügyvédnő (Gryllus), az úrifiúsan tutyimutyi férj (Simon) és a nagyvadakat meg az ügyvédnőt is leteríteni vágyó nagybani vállalkozó (Lengyel). Emlékeznek a Gyilkos túra bendzsós kisfiújára? Boorman klasszikusában a hideglelősen muzsikáló kiskrapek volt a kapuőr a városi biztonság és a vadon kiszámíthatatlansága között. Mátyássynál Szabó Domokos puskás hegyi embere hordozza ugyanezt az üzenetet: lehetsz te bármilyen nagymenő odalent, ha itt belépsz, nem véd meg még Árpa Attila sem, pedig a gaz vállalkozó vele végezteti azon ügyeit, melyekhez hangtompítós pisztoly szükséges. Árpa, a takarító és Szabó, a vadak ura (vagy az urak vada) hitelt érdemlően rosszalkodnak kisebb, de a cselekmény szempontjából korántsem mellékes szerepükben. Ők hárman; a puskás paraszt, a hangtompítós ököl és a zordon Kárpátok kifejezetten jól mutatnak a rohamosan elthrilleresedő történetben: Szabó az igazi meglepetés, fene se gondolta, hogy a Hajdu Szabolcs köreiből származó színészben benne van egy hollywoodi kaliberű, lovas baddie (ugyanezt Árpa már többször bizonyította). Mindeközben a vadonban vadászgató főszereplő hármas is teszi a dolgát, nagyjából azt, amit a műfaj megkövetel: mielőtt leszáll az éj, a bűnös Budapestről hozott erőviszonyok a kristálytiszta levegőn és a helyi emberek szorításában vagy háromszor is felcserélődnek, hiszen ez a minimum az olyan játszmákban, ahol hárman mennek be az erdőbe, de ennél csak kevesebben jöhetnek ki. Az effajta játszmázást thrillernek hívják jobb körökben, Mátyássy is ezzel próbálkozik havasi körítéssel és az ügyvédnő lágy ölének játékba hozásával. Sikerül is majd mindvégig fenntartania valamit, ami majdnem olyan, mint a feszültség, bár a kíváncsisághoz – na, ebből a csavarból most hogy jönnek ki? – talán több köze van. Az erőviszonyok változhatnak, de akinek kezdettől tiszta a tekintete, annak mindvégig tiszta is marad, a gazok szemének fehérje meg egyre csak véreresebb. Az azért megnyugtató, hogy senki sem akarja a népies-urbánus vitát dűlőre vinni, egészen más kérdés foglalkoztatja a filmeseket: hogy tudunk-e mi, Árpád népe, thrillert készíteni? Mátyássy Áron egyszer és mindenkorra bebizonyította, hogy igen, tudunk. Most, hogy ennyivel is beljebb vagyunk, legközelebb jöhet valami eredetiség is.

Köves Gábor

Az InterCom bemutatója