Gasztro

Ezekkel az ünnepi italokkal a diszkrét szalonspicctől a brikettrészegségig vezető út bármely állomásán prímán tudjuk érezni magunkat. Sosem késő nekiállni a mixelésnek!

Az alábbi házi változat természetesen nem száll versenybe az olasz pizzériák tűzforró kemencéiben sütött vékony csodapizzákkal, hiszen ott más a hőfok, a liszt, a víz, a levegő és a csillagok állása, de az otthon elkészíthető pizzák közt pompás.

„…libaaprólékot majdnem teljesen omlósra főzött, aztán beletett felkockázott birsalmát, amikor az is megpuhult, akkor behabarta tejföllel…” – suttogta a fülembe Furka István nyugdíjas professzor úr egy debreceni rendezvényen édesanyja receptjét. Egyébként sincs inspirálóbb az olyan családi recepteknél, amelyek valaki gyerekkori emlékeit idézik fel, és amelyeket anyák és nagymamák főztek a családjuknak.

New Yorkban népszokás a sorban állás, a sorhoz való jog talán az alkotmányban is szerepel valahol. De hajnali 5-kor beállni egy pékség elé, hogy a 8 órás nyitás után biztosan jusson a világ legfelkapottabb és/vagy legtúlértékeltebb süteményéből – nos, ez azért még helyi szinten is kirívó esetnek számít. Márpedig nincs olyan nap, hogy Dominique Ansel sohobeli péksége előtt ne kígyózna a cronut-fanatikusok végtelen, hajnali sora.

Az otelló az egyik kedvenc szőlőfajtám, rövid, mindössze néhány hétig tartó szezonjában lehetetlen betelni vele. Leginkább csak úgy, ahogy van, szemezgetve – vicces, ahogy a jellegzetes ízű belső gömböcske kipattan a vastag héjából.

A Gozsdu udvar leginkább turistalátványosság, bár azt a pofátlan lehúzást, ami, mondjuk, a Váci utca vagy a Bazilika környékét jellemzi, nem tapasztalni. Valószínűleg azért, mert kifinomultabbak az itteni módszerek. Itt van mindjárt a vasárnapi ún. kirakodóvásár, amit „budapesti Portobellóként” hirdetnek, és ahol „kellemes zenék mellett válogatott művészek, kézművesek egyedi munkáit, illetve értékes műtárgyakat, régiségeket csodálhat meg az erre nyitott, igényes közönség”.