A recept mint szellemi teljesítmény kettős természetű dolog, és így szellemi tulajdonjogának védelme is kettéválik: tartalmának - vagyis a gasztronómiai fogások, eljárások, alapanyagok és az elkészült étel látványának, állagának, ízének - védelmére és a recept szövegének a védelmére.
Régen a szultán szava is kevés volt, hogy egy séf elárulja féltve őrzött receptjét. Amikor 1869-ben III. Napóleon felesége Abdul Aziz szultán udvarába látogatott, a ma már közismert "Szultán kedvence" nevű ételt szolgálták fel neki (padlizsánkrémmel tálalt borjúragut), és ez annyira ízlett a császárnénak, hogy a szultán megparancsolta séfjének, ossza meg a receptet a császárnő szakácsával. A vakmerő szultáni szakács azonban egy lapos bölcsesség mögé bújva kerülte ki a választ: "Az udvari konyhafőnöknek nincs egyébre szüksége, mint a szívére, az orrára és a szemére." A recept legtökéletesebb védelme a teljes titoktartás.
Nehezebb a helyzet, ha a titok kitudódott. A Sacher-torta eredeti receptjének tulajdonjogára az 1960-as évekig két bécsi cukrászat is igényt tartott. A süteményt először Franz Sacher cukrász készítette Metternichnek 1832-ben, és a "Sacher-torta" - mint süteménynév - már a tizenkilencedik században bejegyeztetett a Hotel Sacher kizárólagos tulajdonaként. A receptet, úgy tűnik, nem sikerült teljesen titokban tartani, hiszen a Hofburggal szemközt üzemelő patinás Demel cukrászda "Original Sacher-Torte" néven árusította a maga csokoládés-baracklekváros szeletét. A két cukrászat között 1965-ig elhúzódó per érdemi része arról szólt, hogy melyik az eredetibb recept: az, amelyikben a lekvárcsík két piskótasáv között húzódik (Sacher Hotel), vagy az, melyben a lekvárcsík közvetlenül a felső, kemény csokoládéborítás alatt rejtőzik (Demel). Rejtély, hogyan tudtak igazságot tenni, de végül a Sacher Hotel-féle verzió győzött.
Ma is tele van a világ híres, védett receptekkel. Ezeket - mint például az Unicum vagy a Coca-Cola receptjét - elsősorban a jó öreg titoktartás védi, és persze az ipari jog, azaz a szabadalmi védelem. E féltve őrzött recepteket szerzői jogi értelemben nem lehet ellopni, legfeljebb akkor, ha az ember feltör egy páncélszekrényt.
Nehezebb helyzetben vannak a gyakorló cukrászok és szakácsok, akik mindennap elkészítik a maguk által feltalált, kidolgozott recepteket, és ezáltal, még ha szűk körben is, óhatatlanul közzéteszik know-how-jukat. Az ő szerzői jogaikat nemigen védi semmi, hiszen receptjük nem szöveg formájában valósul meg, ezért nincs mire alkalmazni a szerzői jogi törvény paszszusait.
Mindazonáltal a gyakorlatban ellopott receptek visszaperlésére is történtek kísérletek. Jelenleg is folyik a manhattani Pearl Oyster Bar tulajdonosa, Rebecca Charles pere korábbi alséfje, Ed McFarlane ellen, aki hat éven át dolgozott a keze alatt, majd otthagyta, és pár házzal arrébb nyitott egy megszólalásig hasonló helyet, ahol szinte ugyanazokat a fogásokat árulják, mint a Pearl Oysterben, többek között azt a szinte személyes védjegynek tekintett cézársalátát, melynek receptjét Rebecca az édesanyjától örökölte. Mivel a tíz éve megnyílt Pearl Oyster Bar - amely az észak-atlanti tengerpart egyszerű tengeri fogásait alkalmazta a manhattani ízlésre - műfajteremtőnek számít New Yorkban, nem ez az első eset, hogy utánozzák, és a tulajdonos nyilván érzelmi okokból sem tűrte tovább, hogy egyre-másra távozó alkalmazottai szétlopkodják szellemi tulajdonát. Ám a koppintók egy cseppet sem aggódnak. Annak ellenére, hogy néhány szakács levédette fogásait, illetve terjed a titoktartási szerződés aláíratásának szokása, úgy tűnik, Amerikában az éttermek és a séfek képtelenek megvédeni szellemi tulajdonukat.
Nálunk is hasonló a helyzet. Bíró Lajos, a tavaly az év legjobb éttermének választott Bock Bisztró séfje csak a vállát vonogatja arra a kérdésre, mit tenne, ha lemásolnák egyik legendás ételét, mondjuk az "ökörpofa retrót" vagy a dohányfagylaltot. "Évente körülbelül négyszáz új ételt találunk ki, ha valaki ebből ellop egy párat, hát főzőcskézzen vele nyugodtan, mi úgyis továbblépünk. A Bock Bisztró receptjei valójában ellophatatlanok. Primitív szakács az, aki lemásolja a volt munkahelye étlapját. Ráadásul jól utánozni nem könnyű dolog - az ételekben benne van a szakács egyéni gondolkodásmódja, személyisége, más szakácsnak ugyanaz az étel nem áll jól."
A makói húsüzemben saját kezűleg készített kolbászait, szalámijait, hurkáit azonban hosszú távon levédetné, sőt már most is a legnagyobb titoktartás mellett dolgozik: amikor a fűszerezésre kerül sor, a helyi munkaerőt kiküldi a teremből. Egy kolbász receptje ugyanis - a Bock Bisztró egyedi, magyaros, mégis nemzetközi ételkölteményeivel ellentétben - valóban ellopható.
Vilma néni szakácskönyve
A mindennapi főzési tapasztalatra természetesen igaz, hogy a recept otthoni elkészítésével nem sérthetjük meg a recept szerzői jogait, hiszen a recept célja az, hogy útmutatást adjon a főzéshez, és éppen azért íródik, hogy ételek készüljenek belőle. A receptszöveg szerzőjének szerzői jogait leginkább azzal lehet megsérteni, ha ellopjuk a szerzőséget, azaz úgy tesszük közzé a szöveget, mintha saját irodalmi produkciónk volna.
Ez olyasmi, ami nap mint nap megtörténik mind a könyvpiacon, mind a világhálón, és ami ellen védekezni nehéz, szinte lehetetlen.
A rendszerváltás után, a kilencvenes évek elején a könyvpiac liberalizációjával hirtelen elszaporodtak a zöldségesekből lett könyvkereskedők, akiket nemigen aggasztottak szerzői jogi kérdések. Ebben a "vad korszakban" mindennapos esetnek számított, hogy a könyveket laponként lefotózták, és egy az egyben újra kiadták, nagyon olcsón.
A lopásnak ennél intelligensebb formája, ha a kalózkiadó a szerző nevét kicseréli, mert így nem ránézésre, csak némi beleolvasás után lehet kideríteni, hogy a mű lopott. Ám a jogsértés ettől még pontosan ugyanúgy fennáll, és egy peres eljárás keretében könnyen be is lehet bizonyítani.
"Olvasom a saját receptemet, és felrobbanok a dühtől" - jellemezte az azóta is újra felbukkanó érzést Frank Júlia, a neves gasztronómiai újságíró, több mint 80 szakácskönyv szerzője. A vad korszakban, a kilencvenes években jelent meg egy 12 kötetes szakácskönyvsorozat "Vilma néni szakácskönyve" néven, melynek 12 kötetéből nyolcat Frank Júlia írt - persze tudta nélkül, hiszen a címlapon a mesebeli Vilma néni volt feltüntetve szerzőként. Egy ismerőse hívta fel rá a figyelmét, aki felismerni vélte a stílusát Vilma néni mondatai mögött. Ekkor Frank Júlia ügyvédet keresett, aki a kalózkiadóval minden kérdésre kiterjedő egyezséget kötött, a kiadó kártérítést fizetett, megsemmisítette a gyártáshoz alkalmazott filmeket, és Vilma néni nem demoralizálta tovább a magyar könyvpiacot.
"A recept lehet szerzői jogi mű - oszlat el minden kételyt Zsolnay Judit szerzői jogi szakjogász, Frank Júlia ügyvédje. - Amennyiben a recept egyéni, eredeti, a szerzői jogi törvény hatálya alá esik."
Ezt támasztja alá számos hasonló témájú ügy, melyben Frank Júlia ügyvédjeként pert nyert a jogsértővel szemben, vagy eredményes megállapodást kötött. "Fogtam Frank Júlia könyvét, és kigyűjtöttem belőle az érzésem szerint csak rá jellemző szófordulatokat, megfogalmazásokat. A bíróság kikérte a Szerzői Jogi Szakértői Testület szakvéleményét - amit ilyen esetekben mindig megtesz -, amely azután alátámasztotta érvelésem helyességét."
Egy nyilvánvaló receptlopási ügyben tehát ma már nem nehéz megnyerni a pert, ám ez az erkölcsi igazságtételnél gyakran nem hoz többet a konyhára. "Ma már nagyon vigyázunk, hogy kit perelünk be" - mondja Frank Júlia, és érthető az óvatossága, hiszen egy per indításakor a felperesnek eljárási illetékként be kell fizetnie az igényelt kártérítés összegének 6 százalékát, amit sikeres per esetén a vesztes fél kifizet, de csak akkor, ha van miből. Ha a vesztes vagyontalan, akkor a győztes felperes nemcsak a megítélt kártérítésről csúszik le, de még a peres eljárási illetéket sem kapja vissza. Zsolnay Judit ezért a per helyett mindig inkább a megegyezésre törekszik, amit a hírnevükre valamit is adó kiadókkal általában össze lehet hozni. Az anyagi kártérítés megállapítása mellett az egyezség vagy a peres döntés része lehet az is, hogy a "bűnösnek" a saját költségén egy nagy példányszámú napilapban keretes hirdetésben kell mea culpáznia a szerzői jogok megsértéséért, márpedig ennek elkerüléséért a könyvkiadók sok mindenre hajlandók.
Míg a könyvkiadásban lassan, de biztosan terjed a szellemi tulajdon tisztelete, és csökken a szerzői jogi perek száma, az interneten fordított a tendencia. Frank Júlia minden egyes receptje megjárta már az internetet, és mivel - igaz, jogtalanul - minden receptje letölthető, többször is előfordult, hogy meghiúsult valamely könyvének utánnyomása, hiszen közkézen forgó információt nem érdemes könyv formájában kiadni. Az internetes lopás tehát anyagilag talán még súlyosabban érinti a szerzőt, mint a kalózkiadók tevékenysége - hiszen a könyvet eladják pár ezer példányban, az interneten viszont tíz-százezrek férnek hozzá a receptekhez ingyen - a kártérítést mégis nagyon nehéz behajtani. A elektronikus kereskedelmet szabályozó 2001-es törvény pontosan szabályozza az internetes szolgáltatók jogköreit és felelősségét. Ez kimondja, hogy ha a szolgáltató figyelmeztetés után eltávolítja a jogsértő tartalmat, a továbbiakban nem vonható felelősségre. Ám az adatvédelmi szabályok értelmében további információt sem adhat ki a jogsértő tartalmakért konkrétan felelős felhasználóról, ezért így nincs kitől kártérítést kérni.
Pedig az internet ma már nem amatőrök gyülekezete, akik a kutyájuk fényképe mellé jóhiszeműen felteszik "kedvenc receptjeiket", hanem sokaknak kőkemény pénzkereset. A kis munkával összelopott tartalmú honlapokra felhelyezett automatikus hirdetések havi 50-60 ezer forintos jövedelmet is jelenthetnek a gátlástalan copy-paste-előknek.
A megélhetési recepttolvajok, valamint a kevésbé finnyás kereskedelmi portálok mindenekelőtt a gasztroblogokról lopnak. 2005-ben indult az egyik első ilyen blog - a Chili&Vanília -, és ma már több mint 600 valódi gasztroblog működik a magyar interneten, de ez a szám meg sem közelíti a recepteket közlő ilyen-olyan oldalak számát.
"Ha az ember valamit feltesz az internetre, ne csodálkozzék rajta, ha azonnal ellopják - mondta Mautner Zsófia, a Chili&Vanília szerzője. - Az internet, akárcsak maga a recept, a megosztásról szól, az interneten megjelenő szövegeket mindennél könnyebb kimásolni és máshová beilleszteni." Ezért is találták fel az online tartalmakra vonatkozó egyszerűsített szerzői jogi kódexet, a Creative Commonst, melynek segítségével a tartalom szerzői jogait birtokló egyén - esetünkben a gasztroblogger - eldöntheti, hogy milyen elbánást igényel saját szellemi termékei számára. A hagyományos szerzői jogi rendszerben a szerző minden jogot fenntart, ám mivel az internet ezt az álláspontot tarthatatlanná és értelmetlenné tette, azok a szerzők, akik élni kívánnak a megosztás adta lehetőségekkel, eldönthetik, hogy egy bizonyos produktum a szerző feltüntetésével, a szerzőtől való engedély kérésével legyen felhasználható, esetleg sehogy vagy akárhogy, akárki számára.
A valódi gasztroblogger ugyanúgy dolgozik a recepttel, mint a szakácskönyvíró, ugyanúgy befektet időt, pénzt, szakértelmet, dolgozik a megfogalmazással, a tálalással, egyszóval semmivel sem marad el az offline gasztronómiai újságírótól, mégis sokkal kevesebb lehetősége van a jogorvoslatra, mint a nyomtatott szakácskönyvek jogtulajdonosainak. Mautner Zsófia a gasztrobloggerek zömével egyetemben nem is foglalkozik azzal, hogy utánamenjen a jogsértéseknek, és bármiféle lépést foganatosítson a recepttolvajokkal szemben. "Egy-egy internetes recept ellopása a gyakorlatban nem annyira jogi, inkább etikai kérdéseket vet fel" - zárja le a vitát a Chili&Vanília szerzője.
Amíg a Creative Commons szerzői jogi kódexe be nem épül a magyar internethasználók mindennapjaiba, és a szabályozás nem alkalmas rá, hogy a jogsértéseket orvosolja, addig a receptíróknak együtt kell élniük azokkal, akik a munkájukon élősködnek. Nem marad más választásuk, mint előremenekülni, és folyamatos innovációval, kreativitással és minőségi szemlélettel megőrizni versenyelőnyüket.
