Nehéz nem Budapest elleni támadásnak venni azt a hamarosan az Országgyűlés elé kerülő módosító csomagot, ami az önkormányzatok gazdálkodását hivatott ellenőrizni.
A beterjesztett szövegben olyan ártatlannak tűnő célok szerepelnek, mint hogy közérdek az önkormányzatok anyagi biztonságának megóvása, és ha ez esetleg mégsem sikerül, akkor ehhez külső segítséget kérhet és kaphat az önkormányzat.
Nyilvánvaló közérdek, hogy egy önkormányzat ne menjen csődbe, ne kerüljön lefelé tartó spirálba. Az más kérdés, hogy ma már annyira meg van kötve a helyhatóságok keze – nem vehetnek fel engedély nélkül hitelt, rövid lejáratú követeléssel nem zárhatják az évet, a kevés saját bevételük jó részét szolidaritási adó címén be kell fizetniük a költségvetésbe –, hogy gyakorlatilag ha akarnának se tudnának eltérni a takarékos működtetés elvétől.
A beterjesztett jogszabálynak egy célpontja biztosan van: Budapest. A főváros persze elsősorban politikai szempontból okoz fejtörést a kormánynak, hiszen amellett, hogy nem sikerült bevenni az önkormányzati választáson, még a Tisza Párttal is sikerült működőképes viszonyt kialakítania a Fideszen kívüli frakcióknak, stabil többséget biztosítva a közgyűlésben. Ezen politikai szempont azonban, amit nevezhetünk akár ellentétnek, akár gyűlöletnek, begyűrűzik az önkormányzatokat érintő jogszabályalkotásba is.
Vitás téltelek
Nehéz másképp kezelni a szolidaritási adót, amelyet ugyan több vagyonos önkormányzat dob össze, mégis messze a legnagyobb befizetője a főváros. Olyannyira, hogy a normatív támogatásokkal összevetve Budapest nettó befizető, vagyis több az elvonás, mint a támogatás.
Mint az köztudott, az önkormányzat peresítette ezt a problémát, és az idei költségvetést eleve úgy szavazta meg a közgyűlés, hogy abban csak 50 milliárd forint szerepel a szolidaritási adó soron az előírt 89 helyett. Összesen – a be nem fizetendő adó és a per tárgyát képező, korábban befizetett többlet és annak kamata – százmilliárd forint körüli tétel. Ez a teljes budapesti költségvetés bevételének ötöde; a főváros szerint ez az összeg az övé, a kormány szerint meg nem.
Mindeközben a főváros Rákosdubaj „megfúrásával” és a rákosrendezői területre vonatkozó vételi ajánlatával is kellemetlen perceket okozott a kormánynak. Első körben ez a területvásárlás tízmilliárdos tétel, tehát Budapest költségvetését nézve látható, jelentős összeg. Összességében tehát a főváros költségvetésének mind bevételi, mind kiadási oldalán vannak kockázatok, bizonytalan tényezők, amelyek a teljes büdzsé legalább öt-tíz százalékát érintik.
Ennek alapvetően nem kell feltétlenül problémát jelentenie, normál körülmények között ezek a tételek „kimozoghatók”, a peresített követelés betervezhető. A közgyűlés támogatja a városvezetés legfontosabb elképzeléseit, nincs érdemi ellentét a többséget alkotó frakciók és pártok között. De ami Magyarországon van, az semmiképp nem tekinthető normál körülménynek. Hiszen a magyar állam és a magyar kormány nemhogy nem támogatja fővárost – és úgy általában az önkormányzatokat –, hanem igyekszik folyamatosan alájuk tenni. Ahogyan a miniszterelnök más összefüggésben megjegyezte: a magyar kormány az, aki botot dug a küllők közé.
A nagyszerű javaslat
Ez most A helyi önkormányzatok pénzügyi stabilitását szolgáló egyes törvények, valamint a számviteli törvény módosításáról szóló javaslat formájában öltött testet, amelyet Nagy Márton jegyez. A nemzetgazdasági miniszteren divat mostanában teli szájjal röhögni, de nem árt tudatában lenni annak, hogy eddig ő volt az, akinek a javaslataival meg lehetett fingatni a pénzügyi szereplőket, a benzinkutakat, a kiskereskedelmet, szóval lényegében mindenkit és bárkit, akit célszerű volt eddig megfingatni. És ha az volt a házi feladat, hogy alkosson jogszabályt, amivel ki lehet kezdeni Budapestet, akkor ez a tervezet elég jó eszköz lesz erre.
Mert nézzük csak, mit is tartalmaz a szöveg. Azt nagyjából mindenki megírta már, hogy kincstári malacperselybe kell utalni az összes megtakarítást. „A megyei jogú városi önkormányzat, a fővárosi önkormányzat és a fővárosi kerületi önkormányzat a belföldi hitelintézetnél vezetett fizetési számlájáról (…) a kincstár részére átutalja az előző évi költségvetési kiadása 5%-át meghaladó pénzeszközei vagy a következő munkanap végéig ellátandó feladataihoz, illetve teljesítendő fizetési kötelezettségeihez nem szükséges pénzeszközei közül a magasabb értékű összeget.” Hasonlóképpen kell eljárni az 50 millió forintot meghaladó, hazai fejlesztési forrással is. Ennek már dátuma is van, március 31-ig kell utalni.
A javaslat szerint mindez technikai jellegű, vagyis ha kell a pénz, azt azonnal a rendelkezésre bocsátja a kincstár, ennek részletes szabályairól kormányrendelet készül. De ha ez ilyen egyszerű és magától értetődő, akkor mivégre az egész? Ha tényleg napon belül vissza lehet venni a szükséges összeget, és ezt nem is kell magyarázni vagy indokolni, akkor mi értelme? Papíron ez a pénz a költségvetést duzzasztja, de minek? És miért kell erről külön kormányrendelet?
Hacsak azért nem, hogy a kincstár visszatarthassa a pénzt bizonyos feltételek fennállása esetén. Például, ha szerinte az önkormányzatnak tartozása van.
Mert mondjuk úgy határozott, hogy nem fizeti be a szolidaritási adó teljes összegét. A kincstár több ízben is inkasszálta a főváros számláit a vitatott szolidaritási adó miatt, ezek az ügyletek jelenleg per alatt állnak. Érthető, ha a főváros nem visszaperelni szeretné ezt az összeget, hanem eleve be sem akarja fizetni – mondjuk ez nem épp a legelegánsabb eljárás, ugyanakkor arra valóban nincs semmilyen garancia, hogy az állam tudomásul veszi, ha pert veszít, és visszautalja a jogtalanul elvont, visszatartott összeget. Mert látjuk, hogy ezt más esetben nem tette meg.
A csapda
Ha ez a rendelkezés hatályba lép, a főváros vagy elutalja a megjelölt összeget, vagy visszatartja, és akkor újabb perek elé néz. Utóbbi elvben működhet, ám a beterjesztett módosító más rendelkezéseket is tartalmaz. Mégpedig azt, hogy ha egy önkormányzat költségvetése, gazdálkodása aggodalomra ad okok, akkor ki lehet jelölni egy költségvetési biztost, aki majd rendbe rakja a dolgokat. Ilyen jogosítványa eddig is volt az Államkincstár elnökének – például ha az önkormányzat kérte, ha a lejárt tartozás elért egy bizonyos szintet –, de ez most kiegészül azzal, hogy költségvetési biztost kijelölhet a kincstár elnöke „a települési önkormányzathoz, annak súlyos, romló pénzügyi, gazdasági helyzete esetén”, illetve az adósságrendezési eljárást követően stabilizálandó a gazdasági helyzetet.
Az önkormányzat a meghozott intézkedéseket tűrni köteles. A súlyos, romló pénzügyi helyzet megítélése nem mindig egyszerű, de ha mondjuk egy ellenőrzés során kiderül, hogy az önkormányzat tervezett bevételeinek tíz százaléka bizonytalan tétel, kiadási oldalon pedig olyan extra költség keletkezett, amire egyáltalán nincs fedezet, az végeredményben kimerítheti a súlyos, romló pénzügyi helyzet definícióját.
Márpedig a főváros peres úton követel az államtól 26 milliárd forintot, nem tervez befizetni 39 milliárdot, és tervez kifizetni Rákosrendezőért 12,7 milliárd forintot a szerződéskötés után, vagyis az idén. Ha úgy akarom, akkor ez likviditási kockázat, ám ha úgy akarom, akkor ez súlyos tízmilliárdos lyuk a bevételi oldalon, és súlyos teher a kiadási oldalon. Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) a minap bejelentette, hogy ismét ellenőrzés alá vonja Budapest gazdálkodását. Annak ellenére, hogy ezt tavaly már megtette – egyebek mellett az is szerepelt akkor a megállapítások között, hogy a főváros 2021 óta nettó befizető, tehát Budapest részben az ÁSZ-ellenőrzésre hivatkozik, amikor túlzónak és irreálisnak, ezáltal jogtalannak mondja a szolidaritási adó mértékét.
Ha az ÁSZ az idén azt hozza ki, hogy Budapest gondban van, a kincstár kirendelheti a költségvetési biztost, aki majd eldönti, hogyan kell ezt a szörnyű helyzetet megoldani. A fővárosi önkormányzat pedig nem tehet mást, mint tűri az intézkedéseket, Szentkirályi Alexandra pedig védőruha nélkül őrjönghet fűkaszával a kezében.
