A rádióban ráadásul a metakommunikáció sem segít, mert igaz ugyan, hogy már mindenhol van webkamera, de a közvetítéseket a kutya sem nézi – mint azt Falusi Mariann is megjegyzi a titokzatos című Kalózadás vendégeként. A Klubrádió portréműsorát vezénylő Vámos Miklóst a műsorleírás kapitánynak nevezi, de inkább háziúrként viselkedik. Korábban is gyakran éreztük a Klubrádiót hallgatva, hogy itt bármit meg lehet csinálni, jó és rossz értelemben is, annyira otthonosan érzi magát a stúdióban mindenki. Ami bizonyára elősegíti az azonosulást, ám igen könnyen a professzionalitás rovására megy, és ha belterjességbe fordul, az már kifejezetten taszító tud lenni. Vámos ebből a szempontból a határon táncol, talán túl sokszor hivatkozik arra, milyen jó barátok vendégével, s talán épp emiatt nem tesz fel olyan alapkérdéseket, amik a körön kívülieket érdekelhetnék. De hát ez, hogy úgy mondjuk, szerzői portré, Vámos arca legalább olyan erős vonásokkal kerül fel a vászonra, mint Falusié. Vagy egyiküké sem. Ha elég erős a beleérző képességünk, jól szórakozhatunk (a közös éneklésnél már-már valóban a netkamera bekapcsológombját keresve), ha nem, akkor viszont némi unalommal vagyunk kénytelenek hallgatni, ahogy két ember szórakoztatja magát.
Vámossal szemben a Class FM-en a valószínűleg szélesebb közönséget kulturális javakkal kiszolgálni igyekvő Szani Roland egy lépéssel hátrébb húzódik, s nem nehezíti úgymond vendégei életét különösebben bonyolult kérdésekkel. A végére ebből is kisülhet valami, ám itt szinte minden a meghívotton múlik, ha ő nem érdekes, az egész adás elúszik a beszélgetésbe szúrt sablonzenék és a felszínes vicceskedések között. A második világháborúról magyar akciódrámát forgató Füle Zoltán például mindenről elég érdekeseket tud mondani, kivéve a saját filmjéről. A Drága Elza! erényei helyett tehát több szó esik a hagyományőrzésről (mint Füle mondja: a középkori kardvívás irányából érkezett a világháború témájához), s bár az érvelése, miszerint a fiatal generációk tanítása a cél, nem túl hiteles, az egyértelműen átjön, hogy egy lelkes fiatalember beszél, aki szereti ezt a játékot játszani, és végül is ez lenne a lényeg. Ezt Szani is így gondolhatja, mert a további kérdések erőltetése helyett az egy megszólalásba belesűríthető nevetgélések számát emeli, ami kicsit zsibbasztó a végére, de annyira nem hosszú a műsor, hogy az egész ne csúszna le ezzel együtt is könnyedén.
Jóval bonyolultabb szituáció az, ha a riporter szerelmes az alanyába. „Egy lángot adok, ápold, add tovább”, idézi ihletetten Perjés Klára szerkesztő-műsorvezető, majd rögtön hozzáteszi: „Reményik ezt a sort mintha direkt Takaró Mihály szájába adta volna.” S Takaró nem tiltakozik álszerényen, miért is tenné? „Amikor a tévébe megy, vagy a rádióba jön, sokszor tanárurazzák Takaró Mihályt, de hát annyit tanulunk tőle az egyetemen vagy gimnáziumon kívül is” – folytatja Perjés, s még hozzáteszi, megint Reményik sorait vonatkoztatva vendégére: „ő nem hagyta a templomot és az iskolát”. Mit is felelhetne a tanár úr: „Valóban, ezt a kettőt soha.” S ez az érzelmes párbeszéd egyre csak fokozódik a haza- és istenszeretet hevében, olyan szép fordulatokkal, hogy ha hallaná, Roland Barthes is rögtön a jegyzetfüzetéért nyúlna. De ne legyünk ennyire kozmopoliták. Az Arcvonások úgy készít portrét, mint régen a falusi fotográfusok, akik mindenkit nagyjából ugyanolyan viaszarcúra retusáltak. Persze ehhez kell az alany hozzájárulása is, ezt pedig az irodalomtörténész, karnagy és lírai költő Takaró már az első pillanatban készségesen megadja (háttérben melankolikus nemzeti rock): „Amikor ma valaki ránéz erre a kívülről, belülről, sokszor érdemtelenül, néha nagyon is mocskolódva támadott országra, amit én csak úgy hívok, a hazám, akkor lehetetlen nem arra gondolnia költőként, hogy mi történik velünk.” Magára vessen, aki ezt nem érzi át.
Kalózadás, Klubrádió, november 27.; Class Kultúra, Class FM, november 27.; Arcvonások, MR1–Kossuth, november 21.
