Áhított szellemek

Fridvalszki Márk képzőművész  

A Future Perfect – Befejezett jövő című kiállítás elsőként ad átfogó képet a művész archeo-futurológiai programjáról, print, kollázs, installáció és más médiumok felhasználásával. A Berlinben élő alkotóval a tárlat kapcsán a populáris modernizmusról, az elveszett illúziókról és a fenségesről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Fenyvesi Áron művészettörténész így írt rólad még 2011-ben: „képein mintha Vasarely találkozna össze egy reklámgrafikus testében egy rave partyn a Galaktika magazin képszerkesztőjével és a NASA fotóiról diskurálnának.” Mindez ma is áll?

Fridvalszki Márk: 2011-ben a diplomamunkám egy bunkerjellegű térinstalláció volt Techno Escape címmel, ahová belépve egy tapétán keresztül a világűrben találtad magad, fekete műanyag lapokra kasírozott, színes geometrikus kompozíciók között lebegve. Az utóbbi időben gondolkoztam el, hogy mind vizuálisan, mind tematikájában már tíz évvel ezelőtt megjelentek a műveimben azok a motívumok, amelyekkel manapság a mélységükben foglalkozom.

MN: 2004-ben költöztél el Magyarországról, miután megtudtad, hogy nem vettek fel az Iparművészeti Egyetemre. Bécsben és Lipcsében tanultál. Mit adott neked mindez?

FM: Bécs, ha kultúráról van szó, fantasztikusan bőkezű város. Kép­grafikát tanultam, az oktatás magas színvonala, a nyitott gondolkodás miatt már a kezdetektől nagyon szerencsésnek éreztem magam amiatt, hogy a magyar intézmények korábban nem tartottak rám igényt. Ám a város hét év után meglehetősen monotonná vált számomra. Berlinben az első években inkább átadtam magam a város húzásának, beleesve a diploma utáni bizonytalan fekete lyukba, majd 2013-ban, egy lázas betegség és vívódássorozat során megszületett az elhatározásom, hogy Menyhárt Tamás festőművészt idézzem: „én meg most már nem hagyom abba a melót, most már amíg élek, csak a művészet”. Mivel valamiféle romantikus keletnémet vízió miatt Lipcse már korábban elraktározódott az agyamban, a barátnőmmel, Hunya Krisztina kurátorral Lipcsébe költöztünk, ahol az akadémián kezdtem el a posztgraduális tanulmányaimat, immár intermédia szakon, Gunter Damisch osztályá­ban. Míg Berlin inkább sokszínűségével és dinamikájával hatott rám, addig Lipcse a reflexív, konceptuális gondolkodásával, baloldali szellemiségével, elmélyültségével. Majd 2019-ben ismét eljött az idő egy tágabb, lendületesebb művészeti közegben elmerülni, így visszaköltöztünk Berlinbe.

 

Fridvalszki Márk

MN: Jelen kiállításod erősen reflektál a brit kultúrakutató, Mark Fisher meghatározásával „populáris modernizmusnak” nevezett korszakra.

FM: Ha a háború utáni modernitás és a 90-es évek között eltelt évtizedeket nézzük, azt látjuk, hogy a popkultúra széles közegeknek tudott esztétikailag és szellemiségében is magas minőségű, jövőorientált, kísérletező produktumokat nyújtani, legyen szó alkalmazott művészetről, építészetről, zenéről, táncról vagy éppen filmről. A pop kritikai attitűdöt fogalmazott meg az intézményesült elitista magas művészettel és a kapitalizmussal szemben, ugyanakkor az új médiákkal, technológiákkal kapcsolatban optimista volt, és integrálta a kisebbségi kultúrákat. Ám később a megerősödött kapitalizmus hatására a populáris kultúra populistává deformálódott, az undergroundot formalista erők hajtják, a jövőre vonatkoztatott utópisztikus képzelet pedig apokalipszis-fétissé alakult. Amikor Zemlényi-Kovács Barnabás kurátorral interneten, chaten keresztül előkészítettük a kiállítást, annak vektora, összefogó motívuma a Fisher által bevezetett populáris modernizmus lett, amit természetesen nem lehet pontosan évre belőni. Mindenesetre a ’68 és ’89, a két forradalmi év konkrét és átvitt értelemben vett tükörszámait, és ezzel együtt a figyelemre méltó társadalmi, politikai, technológiai és kulturális párhuzamokat kijátssza ez a két nagy térre osztott kiállítás. A felső teremben a kései nyolcvanas és korai kilencvenes évek acid house „forradalmának” képi relikviái jelennek meg tapéta, festmény, objekt és grafika formájában, az alsó teremben pedig a ’68-as energiákra koncentráltunk. Ennek nagyon expresszív lenyomata a Barnabással közösen komponált, három méter magas és nyolc méter széles tapétamunkánk, az 1968–69: A Time Odyssey. Ez egy struktúrájában a szocmodern muráliákat idéző művészettörténeti mozaik, amelynek alapja a kurátor gyűjtötte anyag háromszázhúsz művésztől, kizárólag ’68-ból és ’69-ből.