Képzőművészet

A Deák Erika Galéria most két másik magángalériával együtt mutatja be a régió nőművészeit. A tulajdonost a múzeumok és az állam szerepéről, a műgyűjtői kör hiányáról és a menekültek javára tartott árverésről is kérdeztük.

Baán László világhódító útra indult igazi remekművekkel, de úgy tűnik, a párt kéréseit is figyelembe kell vennie.

Nem lett a Magyar Művészeti Akadémia magángalériája, és képtelen megvalósítani Fekete György vízióit, de a saját szerepét sem találta meg az egykor a kortárs magyar képzőművészet legfontosabb kiállítóhelyeként ismert intézmény.

Paradicsomba épített kenyér, hogy ne morzsázzunk a billentyűzetbe, meggymagos nyalóka, ami az elfogyasztása után faültetésre is jó. Marti Guixé ezekkel a vidám megoldásokkal lett a világ egyik legnépszerűbb fooddizájnere. A budapesti Design Héten alkotásai szerepeltek az Iparművészeti Múzeumban berendezett Tapas című spanyol tárlaton, ő maga előadást tartott a MOME diákjainak, nekünk pedig adott egy interjút.

Piszkos titkokat ne várjunk, de a kiállítások személyessége és a sokféle alkotó életének és művének összekapcsolódása jó ötletnek mutatja a művészcsaládokat bemutató sorozatot.

A legnagyobb – és a magyar művészettörténet-írás szempontjából megkerülhetetlen – anyaggal rendelkező műgyűjtő, Antal Péter, a debreceni Modem és a Déri Múzeum az elmúlt hónapokban borús-felhős hírekben angazsálódtak.

Szeptemberben lesz a tizedik PLACCC, a helyspecifikus és köztéri művészeti fesztivál, amely 2008 óta vonul ki a kőszínházból a közterületre, nyilvános épületekbe, utcára. Mert színház ott van, ahol a néző. De miért nincs köztéri színház diktatúrákban, miért hiányoznak a hagyományai nálunk? És mit jelent a közterekhez való jogunk?

A véletlen nagy tréfa- és tanítómester, viccei didaktikusak, példázatai szórakoztatóak. Párizsban most tucatnyi nagy kiállítás szédíti a nézőt, dönt meg vagy erősít fel benne előítéleteket a 20. és 21. század művészetéről, s miután kizártnak tarthatjuk, hogy Franciaországban a magán-, városi és állami galériák, kiállítóhelyek és múzeumok egyeztessék programjukat, csak abban hihetünk, hogy a véletlen szabta meg a tárlatok egyidejűségét, a sors rendelte egymás mellé vagy környékére az egymástól látszólag tarkán és harsányan elfele tartó bemutatókat, melyek mégis valami hihetetlenül sűrű és gazdag szövetbe kötődnek-hurkolódnak össze. Véletlen szőttes, amiben a szálak rendbe bogozódnak.

A Kálmán Makláry Fine Artsot Európa 55 legjobb galériája közé sorolta az Artnet nemzetközi művészeti portál. Hosszú út vezetett idáig.

A művész kétségkívül a kortárs magyar művészet egyik nagyágyúja – és itt nem feltétlenül a műtárgy­piacon betöltött sikeres szereplésére gondolok (bár az sem lebecsülendő), sokkal inkább arra, hogy a festői nyelvében a 2000-es években véghezvitt radikális változtatások óta minduntalan képes meglepni a befogadót.

A harmincas éveinek elején járó festőművész kiállítása leginkább Janus-arcúnak nevezhető; mintha két eltérő kézjegy lenyomatait látnánk, amelyek valamilyen módon összekapcsolódnak egymással. A Raiffeisen Galéria immár egyetlen terében (az oldalsó kiállítótermeket ugyanis le/bezárták) összesen nyolc mű látható: négy olajfestmény és négy akvarellmunka.

Mint egy kimerevített operettfinálé: roppant szórakoztató, a harsány hülyeségeket a szofisztikált szépelgéssel, a karnevált az ortodox ceremóniával, a campet a hazaszeretet magasztosságával, a naivitást a száraz üzleti megfontolásokkal és a fakezű féldilettantizmust a bravúros technikával elegyítő tárlat a huszonöt éve alakult, majd osztódó, most a Ludwigban mégis egységesnek láttatott művészcsoport történetén és munkáin keresztül a jelenkori orosz művészet egy igen fontos szeletét hozta Pestre.