"Az életem volt a rajzolás. Az evésen kívül ez volt a kedvenc szórakozásom. Az iskolában féltem a gyerekektől. Sokszor megvertek, néha később én vertem meg őket. Rajzoltam, rajzoltam, és mindenki azt mondta, nagy festő leszek. Úgy rajzoltam, ahogy a szobrászok szoktak, inkább a formák érdekeltek, mint a fény. Első rajzaimon szörnyen néztek ki a csontok, az orr, a fülek, a mozdulatok" - emlékszik vissza az idős festő egyetlen magyarul megjelent interjújában (Nagyvilág, 2000/12.), amely fiatalkora megismeréséhez a legtöbb adalékkal szolgál.
1897-ben született Budapesten, kispolgári családba. A Vörösmarty utcai lakásban egymásnak adták a kilincset a művészek, bár ritkán látott apja könyvelőként és mérnökként dolgozott. "Emlékszem, egyetlenegyszer kaptam egy pofont apámtól, tizenhat éves koromban. Apa lettem. El kellett mondanom neki, hogy segítse kicsit azt a lányt. Apám nagyon jó ember volt. Nem sokat beszélt velem szexuális dolgokról, és amikor szóltam: Papa, apa vagyok, adott egy pofont." A megállás nélkül rajzolgató fiú úgy nő fel a háborúban, hogy igazából részt sem vesz benne. "Apám akkor nagyon ideges lett. Anyámmal beszélgetett, és azt mondta: bárcsak megmenthetném az életem árán a fiunkat. Délután bejött a kaszárnyába - pár nap múlva indultunk volna Olaszországba. Arról beszélt, hogy az éjjel fájdalmai voltak. Kigomboltam az ingét, és
megcsókoltam a szívét
Hazaért, és egy-két óra múlva meghalt. Apám halálára kaptam kétheti szabadságot, mert egyetlen gyerek voltam, és anyám özvegy lett. Így kerültem el a frontot." Helyette művészi tehetségét hasznosította a hadsereg: a hősi halottak sírjára festett portrékat, fotó után. "De a képek nem sikerültek a háborús ízlés szerint, és néha nagyon haragudtak rám, mert nem másoltam pontosan a vonásokat." Ennél fontosabb momentum szakmai szempontból, hogy irodistaként összebarátkozik a szintén ott lébecoló Bokros Birman Dezsővel. Az akkor már Párizst megjárt, itthon kisebb botrányokat kavaró szobrász orientálja a modern képzőművészet felé.
Leszerelése után szorgalmasan végigzongorázza azokat a lehetőségeket, amelyek a háború utáni Magyarországon egy tehetséges fiatal művész számára tulajdonképpen kézenfekvők voltak. Rippl-Rónai szabadiskolájában Iványi-Grünwald Béla és Kernstok Károly van rá a legnagyobb hatással, miközben egyes képei egészen különböző festészeti hagyományokhoz kapcsolódnak. Magyarul még nincs saját stílusa. Dolgozik a kecskeméti művésztelepen, később megfordul Nagybányán is. 1922-ben mutatkozik be egy csoportos kiállításon az Ernst Galériában. Két évre rá a korabeli trendnek megfelelően európai tanulmányutat tesz, majd ugyancsak kevéssé eredeti módon kint ragad Párizsban. A Montmartre mulatóiban portrékkal és karikatúrákkal keresi meg az italra valót - sokáig nehezen szabadul az ilyenkor elvárt, de számára taszító valósághűségtől. 1929 a fordulat éve: megismeri Maria Helena Vieira da Silvát, a fiatal portugál festőtanoncot, aki rajong a képeiért, és aki egyszerre lesz tanítványa és szerelme. Szenes rövid időre hazajön Párizsból ("Kellemetlen ügyem támadt egy nővel, meg akart ölni. Volt revolvere."), de a visszatérése után összeházasodnak. Innentől kezdve gyakori vendég Lisszabonban. "Ahogy szenes árpád liszboánál / a deltát festi / istenkém én mindig is / olyan magyar költő szerettem volna lenni" - írja versében Tolnai Ottó, és az óceán meg a város valóban meghatározó élmény a hazájától mind jobban elszakadó Szenesnek.
A házasság után visszafogottabb életet él, de arra talál alkalmat, hogy összejárjon a párizsi művészvilág krémjével. Breton, Aragon, Miró, Max Ernst, Giacometti, René Char ugyanúgy a társasághoz tartozik, mint a szomszédok a Rue des Camélias kis zsákutcájában, például Kokoschka és Varése. De nem akart túlzásokba esni: például hiába hívta sokszor, Picassót mindig lekoptatta.
A háború kitörésekor megdöbbentően gyorsan átlátják a helyzetet: '39 szeptemberében már Portugáliában vannak, Szenesnek önálló kiállítása nyílik, de hamarosan távoznak Rio de Janeiróba. A nyolc itt töltött év alatt a nevét már ékezetek nélkül író festő a fiatal brazil modernisták (és fizetőképes dilettánsok) mesterévé válik.
A Párizsba való visszaköltözés után tovább tanít, és készíti rendületlenül az újabb és újabb portrékat a feleségéről - ezt nem is hagyja abba, amíg festeni tud. Ahogy a rá jellemző iróniával írja: nagy szerencséje, hogy évtizedeken át mindig kéznél volt egy alkalmas modell. (A több száz ilyen képből válogató lisszaboni kiállítás katalógusa kifejezetten megható.) Közben az ötvenes évek közepétől egyre jobban érezhető, hogy a tanítvány beelőzi mesterét: Vieira da Silva egyre ismertebb és elismertebb, miközben ő nehezen fest, és háttérbe szorul - nála tizenegy évvel fiatalabb párja képei a mai napig sokkal kelendőbbek. Ettől még Szenes életrajza imponáló: négy tucat önálló kiállítás és számtalan kollektív tárlat szerte a világban, művek hét ország közgyűjteményeiben (többek között a párizsi Pompidou Központban és a Guggenheim Múzeumban New Yorkban), igényes, jól szerkesztett katalógusok, szakcikkek sora és három francia nyelven született monográfia jelzi, hogy számon van tartva (utóbbiak közül kiemelkedik Anne Philippe és Guy Weelen 1992-es, esszéisztikus, de alapos munkája, amely albumnak sem utolsó). Helyzetét ugyanakkor bizonyosan nem könnyítette meg besorolhatatlansága és az irányzatosságtól való idegenkedése. Mert bár voltak szürrealista és kubista képei, de "csoportokhoz nem kívánt csatlakozni, s erre festészeti okok késztették. Jobban szerette a szerkezetet, hogysem le tudott volna mondani a kompozícióról, fontosabb volt neki a téma, mint hogy félre tudta volna tenni az ábrázolás tárgyát, és egyformán vonzotta a figurativitás, valamint az ábrázolástól független esztétikum" - írta Illyés Mária 1978-ban (talán az egyetlen vonatkozó magyar tanulmányban), és valóban megfigyelhető az oszcillálás a különböző irányok között. A "fény festője" talán éppen a köztes térben érezte a legjobban magát: legsikerültebb munkái közé sorolhatjuk azokat a tájképeket, ahol a látványnak csak az emléke üt át a visszafogott színekből kibomló absztrakt formákon (Le Canyon, Paysage sur triangles, Triptique pour Creuzevault).
Javíthatatlan akcentussal
Ezeket a képeket is megtekintheti, aki ellátogat az egyik legismertebb lisszaboni múzeum, a Fundacão Arpad Szenes-Vieira da Silva székházába. Ha a portugál fővárosban járunk, érdemes felkeresni a festői teret (Praça das Amoreiras) az akvadukt árnyékában, ahol az egy óra alatt kényelmesen végignézhető állandó tárlat mellett ideiglenes kiállításokat is rendeznek. Az alapítvány a 20. század egyik legfontosabb portugál képzőművészeként számon tartott Vieira da Silva kezdeményezésére jött létre. Az örökség fejében a kulturális minisztérium vállalta a hosszú távú finanszírozást és a két művész, valamint a hozzájuk kapcsolódó alkotók bemutatását. Ez azt jelenti, hogy az intézet gyakorlatilag a magyar kultúra legfontosabb terjesztője Portugáliában, hiszen Szenesen kívül a festő legjobb barátját, Étienne Hajdút és a példaképnek tekintett Kassákot is önálló kiállításon mutatták be, ezeknek az anyagai könyv formában is megjelentek, és gyakorlatilag minden nagyobb könyvtárban hozzáférhetők. Ehhez képest magyar részről nem mondható zavaró mértékűnek az érdeklődés. "Már beleuntam segítséget kérni Magyarországról. Senki nem tud semmit, és a róla fellelhető kevés magyar forrást sem tudtam megszerezni. A múzeumok és szakértők minimális együttműködésre sem hajlandóak, ahogy a magyar államtól is hiába vártunk bármilyen támogatást - panaszkodik az alapítvány igazgatója, Marina Bairrão Ruivo. - Azért foglalkozunk Szenessel, mert a felesége ragaszkodott ehhez. De ha már így alakult, komolyan vesszük. Hívnánk magyar kutatókat is, de nincs kit." Jellemző, hogy a cikk készítésekor a hosszas kutatás után megtalált "magyar szakértő" azzal hárította el a beszélgetést, hogy nem tud többet Szenesről, mint amit a Wikipédián írnak, amúgy meg bántóan középszerűnek tartja. Az egyetlen festő pedig, akivel kapcsolatban mint mestert említették, nem tudott felidézni egyetlen képet sem, amit tőle látott.
De Portugáliában ettől függetlenül folyamatosak a kapcsolódó események. Most januárban az interaktív tárlata miatt igen népszerű Museu da Electricidade a házaspár műtermekhez fűződő intim viszonyát mutatta be fotókon és képeken keresztül, a Cinemateca pedig műsorára tűzte a Szenes halála előtt három évvel, 1982-ben a pár vidéki otthonában forgatott dokumentumfilmet (Ma femme chamada bicho). Itt az idős férfit látjuk, ahogy fest és viccelődik, szájában az elmaradhatatlan cigaretta, akkor is, amikor beszél, franciául persze, a kint töltött évtizedekhez képest döbbenetes, javíthatatlan akcentussal. A záró képsorban végigvonulnak a francia falun, egy magyar és egy portugál, fogják egymás kezét, mosolyognak, az arcuk kékre van festve.
