Mondjuk, vegyük azt a részt, amikor a főhős, aki egyben a regény elbeszélője, így töpreng egy felolvasóesten unatkozva: „Mindenki tudja, hogy az olvasók a referencialitás szerelmesei, a mimézis gyenge fogalmának aranykorát éljük, a tény- és kulcsregények tündöklő hajnala ez. Eljött a történetmesélés reneszánsza, és nagyon hiányzik már valami igazi valóságkötelék”. Ezen felbuzdulva rögvest ismertethetjük a regény színes cselekményét. A Láttam a ködnek országát főhőse magyar könyveket próbál eladni nemzetközi kiadóknak, ezekkel házal Európában (a portfólió két legfontosabb eleme: a Tizenkét vadkan történelmi szatíra Imre herceg haláláról, a Jófiúk „halványan megírt noir a tavalyi gimnáziumi lövöldözésről”), és nemzetközi bestsellerekre vadászik. Ám ez csupán a látszat. Valójában öt éve eltűnt testvérét keresi, továbbá akaratán kívül belekeveredik egy hátborzongató összeesküvésbe (aminek sok köze van egy kupac nemrégiben előkerült, eleddig kiadatlan Swedenborg-kézirathoz, illetve valamiféle ipari kémkedéshez). És hát a kiadóban sem áll meg az élet: munkahelyi intrikák, folyton változó csoportdinamika, alkalmi szex. Esetleg kritikánk ezen pontján megjegyezhetjük, hogy a regénybeli kiadó mintha messziről emlékeztetne a szerző saját kiadójára (összekacsintás, félmosoly); és az igazán alapos olvasók kedvéért kiemelhetjük, hogy a szövegben sok szó esik A Sáska évszázada című „biohorrorról”… (Itt vagy három pontot teszünk, vagy megdicsérjük a szerzőt a finom öniróniájáért. Inkább az utóbbi.)
De kiválaszthatunk egy másik részletet is: „A beküldött kéziratokat nem őrizzük meg, nem gondozzuk, nem konzerváljuk, nem küldjük vissza, hanem kiárusítjuk. Amilyen gyorsan csak lehet” – és lelkes szavakkal ecsetelhetjük, milyen találó képet fest a regény a lelketlen, professzionális könyvtermelés világáról. A kiadói „fejlesztések” eredményeként megvalósuló, jól eltalált kampányok révén értékesített krimisorozatokról, alternatív történelmi regényekről, thrillerekről és trendérzékeny szakácskönyvekről. (Talán érdemes megjegyezni, hogy a magyar könyvpiac viszonyait ismerő olvasók, parodisztikus ábrázolásmód ide vagy oda, valószínűleg fel-felsóhajtanak: jé, ezt így is lehet csinálni! Könyves szakemberek, akiknek nem az állami támogatás mozgatja meg az üzleti fantáziáját? Léteznek ilyenek?)
A regényben azonban nem csak a könyves piac működéséről esik szó: „Valami kétségkívül elveszni, sorvadni látszik, de ahogy körülnézek magam körül, ez az egész szakmára jellemző. Ezek a különféle állatmesék a hódoktól a sáskákig – vajon tényleg erre van szükség ahhoz, hogy valami szubverzív legyen? Az újszerűségnek ez a keserű imperatívusza, noha érthető, mégis egyre-másra termeli a kétséges eredményeket. Ahol már minden meglepetés, ott többé nincsenek meglepetések.” A radikális poétikai eredetiség követelményének kínos igyekezettel megfelelni akaró, a zsánerkonvenciókat lépten-nyomon felrúgó szerzők érdektelen irodalmat termelnek, és ezzel elidegenítik a kortárs művektől az olvasókat. És ha már a konkrét magyar viszonyokról beszélünk: „ha ki szándékozunk mászni a minket olykor-olykor, szerencsésebb pillanatokban kelendővé tevő ezotériából, a mélabú kotyvalékából, a vérmedvék és a pásztorok miliőjéből, a húsleves, Isten és a nyomor Bermuda-háromszögéből, vagyis ha át akarjuk lépni hőn dédelgetett provincialitásunk határait, akkor, mint egy ügyes potyautasnak, fel kell ugranunk a már mozgó vonatok valamelyikére”. Mert a kortárs magyar sikerszerzők „egy sosemvolt történelem otthonosra lehelt akoljában tapicskolnak” (bármilyen érzés lehet is akolban tapicskolni, pláne otthonosra leheltben) – szerencsére azonban „mások próbálnak kievickélni ebből”. Íme, a feladat: fejtsük meg, kik lehetnek ezek a „mások”, s arra is rájöhetünk, hogy a regény hol helyezi el magát a kortárs magyar irodalom erőterében.
Ám legkésőbb ezen a ponton a legkényelmesebb kritikus is rájön, hogy így nem fog menni. A megfogalmazott esztétikai ideológiák és szólamok a regény szövegterében kioltják egymást. Bartók Imre regénye részben valóban az irodalom természetéről szól, de nincs tételes „üzenete”. Mint ahogy nem beszélhetünk egyértelmű „megfejtésről”: rendes metafizikus detektívregényhez illően a rejtélyek nem oldódnak meg. Ehhez ugyanis arra lenne szükség, hogy néhány fogalmi megkülönböztetés stabilan működjön a prózavilágban; ilyen egyebek között a realitás és a fantázia, az én és a külvilág, a regény szövege és a regényen belüli szöveg különbsége. De nem működik. A Láttam a ködnek országát ugyanúgy felszámolja a hétköznapi esztétikai ideológiáinkat megalapozó fogalmi dichotómiákat (értékes magasirodalom vs. értéktelen szórakoztató műfajok, valóságot feltáró pontos mondatok vs. nehézkes duma vagy üres locsogás, pszichológiai realizmus vs. papírmasé figurák mechanikus mozgatása stb.), mint ahogyan rákérdez a legalapvetőbb narratív beidegződéseinkre.
És teszi mindezt rendkívül szórakoztatóan. (Ha tiszteletlen akarnék lenni ezzel a remek könyvvel: David Lynch horrorba hajló, meditatív noirt forgatott egy Pynchon-regényből, amely Kern András szinkronhangján és Bán Zoltán András fordításában került a magyar nézők elé.) Tanulság: az irodalmi radikalizmus igenis lehet olvasóbarát – íme, egy újabb érvénytelen dichotómia! Szóval bár érthető a főhős-elbeszélő aggodalma, hogy „ez a túl-jón-és-rosszon írásművészet, a dandys fölény öntetszelgő prózája komoly kihívást jelent” az olvasóknak, ezt az aggályt azért ne vegyük véresen komolyan.
Jelenkor, 2016, 320 oldal, 3499 Ft
