Legyen az emberfia jámborságos oltáregyleti tag, vagy akár Istentől elrugaszkodott, harcos ateista, a neves brit történész műve gyakorlatilag mindenki számára érdekfeszítő olvasmányt ígér. A római katolicizmus ugyanis vitán felül kivételes történelmi fenomén: túlélt öröknek hitt birodalmakat, átvészelt alapvető, s egyszersmind a létét veszélyeztető kulturális változásokat, s adaptációs képességét részben máig megőrizte. A katolikus egyház 2000 éves történetének áttekintése tehát izgalmas téma, s nem kevésbé izgalmas Norman megközelítésmódja, hiszen az egyébiránt frissen katolizált konzervatív történész a kritikát és az apológiát ügyesen elegyítve dolgozik. "A keresztények kifogásolható viselkedése valószínűleg jóval több embert térített el a kereszténységtől, mint bármely más ok" - állapítja meg munkája elején, s utóbb sem vonakodik bírálni egyes történelmileg hibásnak bizonyult pápai döntéseket. De emellett igencsak komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy a katolikus klérust érő leggyakoribb történeti vádakat, így az inkvizíció vagy az erőszakos térítések abúzus eseteit visszautasíthassa. S miközben több-kevesebb sikerrel cáfolgatja a tárgykör közhelyesen ismert, s ilyesformán féligazságokon alapuló antiklerikális érveit, eredeti, és egyoldalúságában is figyelemre méltó koncepciót vázol fel a XVI-XVII. század katolikus megújulásáról. A több évszázados katolikus reformhagyományból eredeztetett folyamat vízióján túl Norman - liberalizmust és kollektivizmust egyként bírálva - védelmébe veszi a korszellemmel hadakozó újkori pápaságot, s különösképp a csalhatatlansági dogmát kihirdető IX. Piust.
A rövid összefoglaló, amely egyebek mellett az Európán kívüli világ krisztianizációját is tárgyalja, természetesen nem térhet ki az egyház történetének mindahány apró mozzanatára. Ám ha ezt belátjuk is, indokolt hiányérzetet kelthet, hogy Magyarország mindössze egyetlen Mindszenty-fotóval képviselteti magát a könyvben, s a szerző hasonlóképp mostohán bánik a katolikus hit kelet-európai bástyájával, a Mária-tiszteletéről nevezetes Lengyelországgal is. Úgyszintén panasszal említhető, hogy a kötetbe becsúszott néhány köztörténeti baki, s bár a brit történész aligha tart igényt az infallibilitásra, ezen tévedések némelyike bizony kifejezetten bosszantó. Így például Diocletianus császár keresztényüldözése nem a III., hanem a IV. században zajlott (22. o.), s a szöveg tévesen (bár meglehet, akaratlanul) tesz egyenlőségjelet a római császárok pontifex maximusi tisztsége és a nekik kijáró isteni rang közé (uo.). Néhol a tévedésre ráadásul gondolatmenet épül, s ez különösen kínos: példának okáért a 95. oldalon, ahol a jezsuitákkal kapcsolatos francia ellenszenvről esik szó, majd ezzel kapcsolatban Norman felemlíti, hogy a francia seregek 1527-ben elfoglalták és feldúlták Rómát. Fájdalom, az említett esztendőben a pápa és a francia király épp szövetségben álltak (lásd ehhez: cognaci liga), s a híres-hírhedt "Sacco di Roma" elkövetői nem a franciák, hanem V. Károly császár német és spanyol zsoldosai voltak.
Ám ha ezek a botlások vagy épp Kató Eszter fordításának egyes homályosabb mondatai csökkentik is valamicskét a mű értékét, a kötetet díszítő vagy jó kétszáz kép és illusztráció pazarul ellensúlyozza az említett apróbb fogyatékosságokat.
Athenaeum, 2007, 192 oldal, 6490 Ft
