Az élet show-ja

szerző
Kolin Péter
publikálva
2002/38. (09. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amikor a BB foglalkoztatni kezdett, még nem jelent meg a fent idézett sajtóhír. Előző nap reggelén az ATV-ben láttam egy beszélgetést az induló új műsorról. A hangvétel azt sugallta: nincs szó itt rendkívüli dologról. Az emberek szeretnek leskelődni, intimitásokat megtudni mások életéről, és ez most megadatik nékik - bár a kulcslyuk és az intim szféra némileg manipulált, s az igazi meglesettekkel szemben a megfigyeltek tudják, hogy látják őket. A résztvevők mosolygós könnyedsége azt üzente: nehogy már kultúrbotrány legyen, álmunkban se gondoljunk amerikai kultúrterrorra, ne protestáljunk a hagyományos értékek védelme jegyében az intim szférába gázolás ellen, hiszen ez csak ártatlan játék. A riporter - jó érzékkel - firtatta: ennyi volna az egész? S a kerekasztal mélyebbre szántott. Valaki mondott is valami kevéssé ismertet, nagyon érdekeset. A jó szervezőkre, a vezérekre, általában az átlagtól különbözőkre a közösségeknek problémahelyzetben van szükségük.

Amikor a BB foglalkoztatni kezdett, még nem jelent meg a fent idézett sajtóhír. Előző nap reggelén az ATV-ben láttam egy beszélgetést az induló új műsorról. A hangvétel azt sugallta: nincs szó itt rendkívüli dologról. Az emberek szeretnek leskelődni, intimitásokat megtudni mások életéről, és ez most megadatik nékik - bár a kulcslyuk és az intim szféra némileg manipulált, s az igazi meglesettekkel szemben a megfigyeltek tudják, hogy látják őket. A résztvevők mosolygós könnyedsége azt üzente: nehogy már kultúrbotrány legyen, álmunkban se gondoljunk amerikai kultúrterrorra, ne protestáljunk a hagyományos értékek védelme jegyében az intim szférába gázolás ellen, hiszen ez csak ártatlan játék. A riporter - jó érzékkel - firtatta: ennyi volna az egész? S a kerekasztal mélyebbre szántott. Valaki mondott is valami kevéssé ismertet, nagyon érdekeset. A jó szervezőkre, a vezérekre, általában az átlagtól különbözőkre a közösségeknek problémahelyzetben van szükségük.

Ha nincs veszély,

félreteszik őket: s lám, e műsorban is már az első körben mind a résztvevők, mind a közönség kiszavazta, eltüntette, virtuálisan megsemmisítette a legjobb szervezőt.

A televízió kultúrfunkcióinak vizsgálata sok mindent elárul. Az idézett megállapítás esetében találó a felismerés: a nevezett BB-esemény igazolja az "Éljen a vezér - vesszen a vezér!" társas viselkedésmechanizmusunk létét. Ám fontosabb, hogy a kiszavazás bemutatása szentesíti és igazolja eljárásunkat. A tévé kritika és kommentár nélkül példát mutat erre - következésképpen az eljárás a közmegítélés szerint legitim. Ezen túl a meglesettek és a közönség ugyanazt a személyt szavazták ki, azaz a játékosok és a tévénézők (emberek) véleménye együttesen jelzi, hogy választásunk helyes. Máskor máshol, amikor környezetünk s bensőnk összhangzón így kiált: "Vesszen a vezér!", mostantól könnyebben hessegetjük el felkiáltójelet kérdőre cserélő kétségeinket.

A BB egyrészt a megfigyelés tényével, illetve a megfigyelés és normakövető viselkedés viszonyával kapcsolatban sugalmaz a jelen társadalmi gyakorlatot szentesítőt, sőt azt kiterjesztőt és jövőbe mutatót, másrészt mindennapi életünk éppígyéltéhez nyújt ideológiai és érzelmi támaszt.

A BB bemutatja a megfigyelés mechanizmusát, s kézzelfoghatóságával, érzéki realitásával és racionális strukturálhatóságával a megfigyeléstől való irracionális szorongásunkat - legrosszabb esetben is - megragadható félelemmé transzformálja. Nem kevés, amit ezzel tesz, hiszen tudjuk, hogy szép, új világunk technikája, karöltve azzal a ténnyel, hogy igen sok és egyre több mindennapi cselekedetünkkor hálózatokkal kerülünk kapcsolatba (kártyaleolvasóval, mobil- és vezetékes telefonnal, beléptetőrendszerrel, területfigyelő kamerákkal, internetes hálózattal és reptéri biztonsági berendezésekkel), kontrollálhatóvá tesz minket. Néha megfigyelnek bennünket, néha nem: de gyakorlatilag bármikor megfigyelhetőek vagyunk. Egyesek egykedvűen tudomásul veszik ezt, mások felháborodnak: meglehet, nem is annyira, mint tehetnék. Persze örökös rettegésben nem lehet túlélni. A koncentrációs táborokban is voltak románcok, izgalmas focimecscsek, meghitt karácsony- és széderesték. Az emberi lény roppant alkalmazkodó, és igen gyorsan felejt. Mégis, a totális megfigyelhetőség fenyegetése undokul ott szűköl mindanynyiunk tudatalattijában, éppen úgy, mint az a fél évszázados másik. A BB hatékony hangszigeteléssel látja el a kollektív elfojtás prését.

A BB megfigyelése totális,

a teljes intim szférára kiterjed

- talán még annál is teljesebb, mint amitől a valóságban jelenleg tarthatunk.

Ráadásul, lám, megfigyelve lenni nemcsak nem irracionális, de még csak nem is félelmetes: íme, ugyanúgy élik mindennapi életüket a kiválasztottak, mint eddig, és úgy, mint mi valamennyien. A megfigyelés - sugallja BB - semmit sem változtat a hétköznapok természetes folyásán (a ház körülményei szokatlanok ugyan, de a viselkedések, s a mögöttes motívumok nem), azaz a lényegen. És megfigyelni sem abszurd, természetellenes vagy rossz: itt a bizonyíték rá. Nemcsak esetlegesen elkövetkező III/akárhányas avagy egyszerű biztonsági őr mivoltunk normális, hanem a közeli jövő állapota is, amikor interneten és mobilhálózatokon, webkamerákkal és képközvetítő maroktelefonokkal betekinthetünk mások életébe. (Manapság Nyugaton egyes térfigyeléses társasházak folyosói életét bármelyik lakó kukkolhatja képernyőjén: mikor jön betörő vagy a szomszéd új kedvese, ki mit dob ki és vásárol stb.) Nincsenek szégyellnivaló titkaink, bátran kapcsolódhatunk ismeretlen távollevők mindennapjaiba: lám, a virtuális közösség csöppet sem illuzorikus! S ha féltett autónkat felszereljük műholdas nyomkövetővel, miért ne látnánk el gyermekünket (a minap Angliában egy hatéves gyerekbe erre való kapszulát operáltak) vagy éppen feleségünket, férjünket ilyen szerkentyűvel: őket még jobban féltjük!

Nem annak van komoly következménye, hogy a technika újfajta ketyeréket varázsol körénk és belénk, hanem annak, hogy a kultúra (pl. a média) segédletével átszerkeszti gondolkodásunkat, s még csak nem is vagy alig reflektálunk rá. A kölcsönös megfigyelés során, melynek hatósugara átível országhatárok és kontinensek felett, rájövünk, hogy mi mind

milyen egyformák vagyunk

- s a kölcsönös megfigyelés következtében (is) egyre inkább ténylegesen azok is leszünk. A munkamegosztásbeli specializálódás és a mindennapi élet uniformizálódása kiegészítik egymást. A gazdaság és kultúra zökkenőmentes működése szempontjából is szükségelt mobilitás/csereszabatosság javítja annak esélyeit, hogy a virtuális közösségek felváltsák a mára már jelentősen visszaszorult természetes közösségeket. Nemcsak bölcs sapiensek, de emberszabású főemlősök is vagyunk, kiiktathatatlan hajlamaink miatt ez a változás nehezen végigvihető: ami nem jelenti azt, hogy nem fog végbemenni. Fejleszteni kell a médiát, javítani a hangszigetelést.

A közvetlen, vizuális megfigyelés nem új keletű, és az sem meglepő, hogy hat az emberek viselkedésére. A láthatóság tudatos és állandó állapota a fegyelmező eszközökkel társítva hozta létre a XVIII. századtól kezdődően a modern normakövető egyént. Engedelmes és hasznos lett, mert zárt helyre tették (iskola, kaszárnya, üzem, kórház, börtön), és azonosíthatóvá vált. Aki tudja, hogy figyelik, tudomásul veszi és spontán önmagára alkalmazza a hatalom kényszereit. Az egyén a hatalmi viszonyok magába építésével részt vesz saját maga alattvalóvá tételében (írja André Vitalis az Információs Társadalom című folyóirat 2002/1. számában, majd folytatja): a régi fegyelem 1950-től kezdődően elveszítette hatékonyságát. A modernitás létrehozta azokat a helyeket - például repülőterek, bevásárlóközpontok -, ahol kisebb volt a láthatóság és az ellenőrzés, ahol az egyének identitása részleges és anonim. A videokamerák állították helyre a rendet: ismét látnak bennünket, anélkül, hogy mi látnánk őket. Amikor úgy érezzük, hogy kamerák figyelnek bennünket, szabályozva vagyunk, él a viselkedési parancs. Ám ami a bűnözőket viszszatartja, mindenkinek a viselkedését megváltoztatja.

Minél inkább úgy érezzük, hogy a BB kiválasztottjai teljes mindennapi életének megfigyelésében nincs semmi borzasztó vagy rendkívüli, minél "fogyasztóbarátabbá" válik a totális megfigyelés, annál közelebb kerülünk a normakövetés totalitásához is. A XVIII. század után másodszor is előre lépünk. Ráadásul nem kell személytelen és láthatatlan hatalom: a Big Brother mi vagyunk. Holnap Big Brothert játszanak a gyerekek az iskolában, holnapután bekamerázzuk barátunk hálószobáját. A "mindenki mindenkit kontrollál" figyelemre- méltó visszatérés a természetes közösségek normaérvényesítő technikájához. Ám a különbség óriási: a természetes közösségek - ha sokszor nem is tudatosan - maguk teremtették maguk számára normáikat. A modern áltermészetes közösség mindennapi élete "fekete dobozának" nem csak spontán viszszacsatolása van: inputján szakértő kéz babrál. Meglehet, az említett kéz a kulturális evolúció láthatatlan keze. De ettől még lefogható. Vagy sem: ízlés szerint.

Igazságtalanok volnánk BB-hez, ha nem tennénk említést idősebb testvéréről, a szappanoperáról. Ám a szappantestvér őriz még valamennyit a nagyszülők génjeiből, s még csak olyan, mint az élet. A BB maga az élet. S hogy kik a fejüket csóváló nagyszülők? A mesék, mítoszok, regények. A faszobrászok azt mondják, hogy a kezdeti feltételek megszorításai, az eleve adott göcsörtök, elágazások, hajlatok inspirálják őket: gúzsba kötve jobban megy a tánc. A BB olyanná faragja elménket, hogy míg gúzsunk reális, táncunk virtuális.

A BB bebizonyítja, hogy

mindennapi életünk nem monoton,

szürke és uniformizált, hanem változatos és figyelemre méltó: ha nem volna az, nem mutatná a tévé. A BB segítségével átélhetjük a bizonyosságot, hogy ez a fordulatos, izgalmas élet egyszersmind kézben tartható. Sok minden megtörténhet, akár egy focimeccsen, még kisebb katasztrófák is (kivédik a tizenegyest, lesérül a bekk): ám az események mindenképpen a szabályok keretein belül játszódnak le, s a meccs végén mindig van számszerű végeredmény. A mindennapi élet eseményei és cselekedeteink végső következményei gondolkodásunkkal néha megragadhatatlanok, kezelhetetlenek. Az igazi katasztrófák ebből következnek.

És vannak a BB-ben titkok, rejtélyek, feladatok. Akár az életünkben. Akár a krimikben, melyekből megtanuljuk, hogy ha valami rendhagyónak, misztikusnak tűnik, arról később kiderül, hogy logikus volt és szükségszerű: minden megismerhető és kezelhető józan eszünkkel vagy annak Sherlock Holmes-i felpumpált változatával. Ez sem igaz: az életben vannak titokzatos események, amelyek bár szükségszerűek, de még szupermindennapi detektívésszel sem megragadhatóak. Bizonytalanságérzetünknek, transzcendenciaéhünknek ez az egyik oka. (A mindennapi tudat korlátai természetesen nem ismeretelméletiek.)

A BB rendhagyó eseményei épp oly szabályosak, mint a focimecscsek és krimik szélsőségei. S akik megbirkóznak velük, még csak nem is labda- vagy elmezsonglőrök: afféle derék emberek, mint mi magunk.

Ez egy nekünk Való Világ.

Kolin Péter

A szerző az Információs Társadalom- és Trendkutató Központ tudományos főmunkatársa.

szerző
Kolin Péter
publikálva
2002/38. (09. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...