| Szőcs Petra: Fényképeken néha Fényképeken, szemből néha jól mutatok, mert nem látszik a másik arcom, hátul a tarkómon. Sokszor odacelluxozom a hajam, de hamar szabaddá teszi lelapított ajkait, félrefújja a tincseket, és maró szemeivel addig követi a járókelőket, amíg be nem kanyarodnak. Egyszer, amikor a Duna-parton sírtam, állítólag röhögött.
Azzal vigasztalnak, hogy másnak rosszabb, de ezt nem hiszem. Van, hogy én is ezzel vigasztalom magam. Akárhogy gyűlölöm, készületlenül fog érni a halál.
Csak egy panorámaképen szerepelünk együtt, a Bükkben készítette nagyapám. Mikor először villant a vaku, a felhő fölöttünk gránátalma volt, mikor másodszor villant, már tiszta volt az ég.
|
Szőcs Petra első verseskötete, a Kétvízköz 2013-ban jelent meg. Az azóta eltelt hat év soknak tűnik, egyrészt mert tényleg sok, másrészt mert ezalatt a költő forgatókönyvíróként és rendezőként igen komoly sikereket elérő filmeket is készített, meg nem is tűnik olyan soknak, mert új kötet megjelenése nem tagolta a közben eltelt időt. Illetve 2017-ben az elég tekintélyes Akademie Schloss Solitude Kalász Orsolya fordításában kiadott egy kétnyelvű, német–magyar válogatáskötetet is (Das dänische Puder), benne újabb versekkel. A fenti is ott olvasható, eredetileg a Pannonhalmi Szemlében jelent meg 2014-ben, aztán a következő évben a Szép versekben.
Már a Kétvízköz olvastán is kiderült: Szőcs Petrának különös érzéke van… Nem is az, hogy ehhez vagy ahhoz, hanem egyáltalán: különösek az érzékei. (És persze az érzékletek közvetítéséhez nyelvet is talált – de hát ez természetes, hiszen saját nyelv nélkül nincs komolyan vehető költészet.) A Honvágy című darabban például az olvasható, hogy a nagymama sosem állt háttal a férjének, mert „félt, hogy meglátná nagy, / galambszürke szárnyait”. Az Alkati különbség beszélője – ez egyike a költő sajátos anyaverseinek – ezt mondja: „Anyám szégyelli magát miattam, / mert pizsamában fogadtam a vendégeket.” Majd hozzáteszi: „Ők tapintatosan esznek, és / bár kilóg a hasam, arra gondolok, hogy”… És itt jön egy csavar (hovatovább légcsavar): „valamikor szebben is tudtam repülni, / forogtam, bukfenceztem a levegőben, / a karomat is megfelelően használtam, / és ízléssel ereszkedtem le / a szekrény tetejére, fél térddel.” Ezután már majdnem véget is ér a vers, mégpedig egy hasonlattal, amely egészen hétköznapi, az adott helyen mégis olyan váratlan, mint az előbb a röpdösés képe volt: „És bár most alacsonyan szállok, / mint a Trabant füstje”. Itt pedig jön is a befejezés, amely visszacsatol a vers elejéhez, de hetyke hangja, búcsúzóul, újabb meglepetést okoz: „azért anyám ne miattam szégyellje magát.”
Ha meg lehet újítani, mondjuk, a szerelmi lírát, akkor elmondható, hogy Szőcs Petra az anyaversek többnyire szelíden vagy szenvedélyesebben tisztelgő zsánerébe lehelt új életet. Az anya közvetlenül meg is jelenik, rögtön a Kétvízköz első, Ceremónia című versében (ebből származik a német kötet címe): nem lévén barátai, istentisztelet után, jól bepúderezve, az ellenségeit keresi fel, ahol is „régi sebeket nyit fel, / majd megmutatja az anyajegyeit. / Nemsokára üvöltve távozik”. De ezzel nem ér véget a vers. Mert: „Ellenségei nem tudják, / hogy anyám ezután a sportpályára megy. / Kezében lefelé fordított, száraz virágcsokorral / boldogan futni kezd.”
Egy másik versben az anya sakktáblaformán, foltokban irtja a bajuszát és szakállát a balkonján, a város fölött. Aki nem ismeri ezt a divatot, a befejezés szerint „semmit sem tud az életről”.
A versekből mindenesetre sok minden kiderül az életről, de az információhoz nehéz hozzáférni, mert ettől a költészettől mi sem áll távolabb, mint hogy közvetlen tanulságokat szűrjön le, vagy akár csak a maguk hétköznapiságában is paradigmatikus traumák éles fényénél világítson be az emberi kapcsolatok – egy oly kellemes szintig akár a ma egyre divatosabb tárcanovellákban is kényelemmel feltárható – bugyraiba. Kicsit finnyás líra ez, igaz, ezt tudja is magáról. Ettől pedig a versek sokszor kimondottan szórakoztatóak, de csak úgy, mint egy olyan burleszkfilm, amit Francis Bacon rendezett.
Nem élménylíra, de nem is tárgyias, mindig annyira konkrét, hogy sosem igazán gondolati, és bár a Kétvízköznek még epikus vetülete is van, az anekdotikus parlando is idegen tőle. Szőcs Petra versei mindig felismerhetőek, de az olvasó mégsem érzi úgy, hogy a költő mindig csak azt az egy húrt pengeti, pengeti, sírván.
A Fényképeken néha alanyi versnek tűnik, de a versnek ez az alanya nagyon tárgyias, mindjárt amilyen távolságtartással az első sorban szemléli magát. Egészen természetesen beszél a tarkón viselt másik arcról, de aztán a haj odacelluxozásának gesztusa egész máshogyan lesz kézenfekvő; a lelapított száj kiszabadítása és a haj félrefújása ismét keresetlen gesztus, míg a járókelők szemmel kísérése már igazán lidérces. (Mintha a „maró” jelző ezen a helyen nem lenne egészen adekvát: a gúny lehet maró, vagy a pillantás, de a szem nem igazán; és ez a furcsa billenés nem ad hozzá semmit a vershez, nem része az esztétikai hatásnak.) Mire a versszak végére érünk, a lírai én Duna-parti sírása lesz a leginkább meglepő részlet, holott jobban belegondolva egészen addig az tekinthető a legtermészetesebb mozzanatnak.
A furcsa monológból a vers a második strófában kilép: a beszélőn és a járókelőkön kívül vannak mások is, akiknek a helyzete talán nem sokkal hétköznapibb a kétarcú figuránál, hiszen nem lepődnek meg a jelenségen. (Mire utalhatnak azzal, hogy „másnak rosszabb”?) A „készületlenül fog érni a halál” távlata mintha kissé szervetlenül kapcsolódna az addigiakhoz, de a későbbieket, amikor is megint konkrétumokról – egy Bükkben készült panorámaképről – lesz szó, jó előre ellenpontozza. A nagyapa szerepeltetése a korábbi versek családi miliőjét idézi fel: a szárnyas nagymama még figyelt rá, hogy ne fordítson hátat a férjének, de ennek a versnek a tarkón is arcot viselő főhőse már nem volt ilyen elővigyázatos, talán a gránátalmafelhő, talán a tiszta ég zavarta meg – ebben a költészetben az ilyesmit sosem lehet tudni.
