Könyv

Értékterápia

Bibó István összegyűjtött írásai 1.

  • Sipos Balázs
  • 2017. augusztus 7.

Könyv

"A magyar politikai filozófiát nem az örökkévalóságnak írják" - Bibó István 106 éve, 1911. augusztus 7-én született Budapesten. Összegyűjtött írásainak – bő ezeroldalas – első kötete idén jelent meg.

A kiemelkedő munkák forradalmak elbukását, világbirodalmak összeomlását, egy-egy újabb álom szerte­fosz­lását tudatosító válságművek: a jó kormányzást nem elvont kérdésként tárgyalják, hanem jelen idejű áfiumokkal szembeni prevenciókat és direktívumokat fogalmaznak, egyik sem szorítkozik a reálpolitikai kiszólásoktól, mentalitás- és kultúrtörténeti, néplélektani spekulációktól mentes beszédre. Ilyen Eötvöstől A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra (1851–1854); Jászitól A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok (1918); Lukácstól a Történelem és osztálytudat (1923); Bibótól Az európai társadalomfejlődés értelme (amit csak 1971-ben mondott magnóra, de aminek elméleti magva már az 1947-es akadémiai székfoglalókor készen állt, első vázlata pedig 1953-ban született); Tamás Gáspár Miklóstól a Törzsi fogalmak c. gyűjtemény (1999); Kis Jánostól a Mi a liberalizmus? (2014). TGM nagytanulmányt szentel Eötvösnek, a többiek azonban egyáltalán nem hivatkozzák az előttük járókat. (Kis egy helyen említi Bibót mint a magyar liberalizmus minta­adó figuráját, de munkáit nem elemzi, mást pedig ő sem említ.) Különféle hagyományokból dolgoznak (konzervatív liberális; marxista; polgári radikális; szocialista liberális; neokonzervatív; analitikus liberális), másként definiálják a politikát, a nemzetet, az államot. Így egyrészt lehetetlen zárt tudományos diskurzust művelni, amelynek előfeltétele, hogy rögzüljön a kánon, az autonóm beszédtér, a belső logika alapján bővülő zsargon. Másrészt az sem világos, hogy miként volnának másként olvashatók, mint adott politikai szituációkban való diszkurzív cselekvésekként, amelyeknek történeti relevanciájuk nagyon is van – nélkülük nem érthető a kor, amelyben születtek, s amelyet maguk is nagyban alakítottak –, az értelmező jelenébe vagy külföldi diskurzusokba átemelhető metaelméleti hozadékuk azonban kevésbé. A kultúrpolitikai gyakorlat meg is kérdőjelezi, hogy valódi klasszikusok (egyik sorolt mű sem része a középiskolai tananyagnak), vagyis épp olyan evidens részei lennének a nemzeti identitásunknak, mint Balassi, Csokonai, Jókai, Ady, József Attila vagy Esterházy művei. Pedig azok. Félő, hogy beszorulnak a filozófiatörténet vagy a történelemtudomány szakmai diskurzusába – paradox módon éppen azért, mert készakarva igyekeztek a közhöz szólni. Amin az sem segít, hogy Eötvös művének utolsó kiadása 1981-es; Jászié 1980-as; Lukácsé 1971-es; TGM-é 1999-es. Mindezek tükrében üdvözlendő – minden hibájával együtt! – a Kalligramnál most megindult összkiadás, a Bibó István összegyűjtött írásai.

 

false

A bürökrata mint hős

Bibó műveit Válogatott tanulmányok címen 1986-ban jelentette meg a Magvető három kötetben, majd 1990-ben negyedik kötetben kiadták az addig letiltott szövegeket is. Ez a mintegy 3000 oldal már rég nincs forgalomban. Huszár Tibor készített egy szintén Válogatott tanulmányok című, bő 500 oldalas keresztmetszetet (Corvina Kiadó, 2004), ez azonban csak a csúcsművekre fókuszált. Az új sorozat sem Bibó-összes: mint azt a sorozat szerkesztője, Dénes Iván Zoltán előszavában említi, Bibó leveleinek teljes feldolgozása még tart. A bő ezeroldalas első kötet célja Az európai társadalomfejlődés értelme – az „opus magnum” (Dénes I. Z.) – Bibó politikai filozófiai főműveként való rekanonizálása.
A tematikusan elrendezett kötet nyitórészében „előzményszövegként” közöltetnek Bibónak a legitimitásról, a társadalmi elitek feladatáról, a tömegindulatról, Napóleonról stb. írott munkái, „utószövegeiként” pedig eddig nem publikált levelek, vázlatok, lektori jelentések, műelemzések. Nem állítható, hogy a resztlik különösképpen árnyalnák a Bibó-életműről a Magvető összkiadása alapján kialakítható képet, magát a nagyfejezetet viszont műfajilag is, stilárisan is kuszává teszik. Átvezető magyarázatok nélkül következnek egymásra, megbontják az életmű belső logikáját, s nyomasztóan önismétlővé teszik e félezer (!) oldalt: mire a 289. oldalon nekifogunk az opus magnum olvasásának, az alapgondolatokat jó párszor végigolvastuk. Az lehet az olvasó érzése, hogy ezt az irdatlan szövegmennyiséget, amelyet a kemény kötés és a nagy alakú lapok miatt kézbe venni sem egyszerű, inkább könyvespolcokra szánták.

Az európai társadalomfejlődés értelme szocialista liberális mű. Bibónál a „szocialista” nem üres jelző. A „nyugati kapitalizmussal” és a „keleti kommunizmussal” szembeni harmadik utat keresi, mint a korban oly sokan. Értékelésében a kelet-európai sérültség oka, hogy a hagyományos (rendi, egyházi) tekintélyek megingása után a demokratikus alapelvek intézményesítése minduntalan zsákutcába futott. Az elmaradt demokratizálódásért a nemzeti romantikára alapozott nacionalizmus kompenzált, ami a történelem viharaiban – uralom és alávetettség kölcsönösen deformáló atmoszférájában – nem termelt egészséges identitást. Kérdése, miként applikálható a magyar társadalomra a hatalmi ágak szétválasztásával személytelenített, szakfeladatok szerint racionalizált hatalom. Elfogulatlan (politikai, gazdasági érdekekkel nem rendelkező) szakmai eliteket szorgalmaz. Lokális, autonóm mezőkre kell szabdalni a társadalomvezérlést, hogy ne alakulhasson ki központi hatalmi góc. Érthető okokból a nyugati szociáldemokratáknál többet foglalkozik az oktatási és közigazgatási intézményrendszer átalakításával (a kötetből kimaradt kései nagy mű az 1971. évi településhálózat-fejlesztési koncepcióról írt magisztrális bírálat): az elitek kiválasztódási mechanizmusának leírása legkorábbi írásaitól lefoglalja. Hegelt, Max Webert követi: hősei a bürokraták, akiknek vallásuk a közszolgálat. Feladatuk a mintaadás, a technikai problémák kezelése, a gazdaság, a kultúra és a politika depolitizálása, szakszerű ügyekké alakítása. A lokális gócok javára kontraszelektív iskolarendszert sürget, a helyi elitek erősítését. A szöveg legspekulatívabb passzusaiban a munkás-önigazgatás megvalósításának mikéntjét is taglalja, s igyekszik orvosolni azt az egyszerre morális, kulturális és gazdasági katasztrófát is, amit a magyar parasztság számára a modernizáció jelentett.

 

Társadalomterápia

Stílusa írásban is kissé körülményes, előadásmódja csapongó, terminológiája bizonytalan (mivel kollokviális nyelven ír, számtalanszor korrigálja magát: egyazon jelenséget a közvetlen megnevezés helyett mellérendelő szerkezetekkel magyaráz). Érvelésébe a vulgárpszichológiával kacérkodó spekulációkat ékel. A társadalom működését köznapi példákkal megvilágító analógiái esetlenek. Az élőszavas opus magnum e gyengéit felerősíti.

Az antikvitástól a rendi államon át a reformáción keresztül a polgári forradalmakig tartó, egyenes irányú racionalizálódás – „az emberi méltóság forradalma” – nagy-történetét egyformán vezeti elő ’71-ben és a negyvenes években. Annyi kelet-európai társához hasonlóan neki sem nyílt lehetősége a szociológia, a politikai filozófia vagy a pszichológia kortárs szakirodalmának megismerésére. Ez azért is fájó, mert éppen ’48 és ’71 között születtek a felvilágosodás mítoszának mint „humanizálódási folyamatnak” első nagy formátumú bírálatai Adorno és Horkheimer, Arendt, Hayek, Koselleck, Marcuse, Carl Schmitt és mások tollából. Bibó e kortársai Európa demokratizálódásának teleologikus történetét úgy bírálták, hogy azon totalitárius rezsimek kialakulását, amelyeket Bibó még ’71-ben is deformációnak, kalandor politikusok, antidemokrata nacionalisták, reakciós vagy romantikus forradalmárok sérelmi, félelemvezérelt politikájának – tehát a nagy-történetet nem veszélyeztető eseti kilengéseknek, a korszak diskurzusának kedvelt metaforájával: úttévesztéseknek – tud be, belekötötték magába a dicsőséges nagy-történetbe. Ha e konstrukciók ideologikusak is, elmenni mellettük ma már nem lehet.

Mégsem tisztességes Bibó fejére olvasni, hogy alapkoncepcióját nem problematizálta, hogy történeti példái elnagyoltak, hogy forrásfeltüntetés nélkül beszélt a középkori rendi államról, a reformációról vagy a francia forradalomról, hogy citátumok nélkül bírálta „a marxistákat” vagy „a szellemtörténészeket”. Nem annyira önálló politikai filozófiai gondolatmenetre törekedett, hanem egy koherens politikai érvelés, egy – a negyvenes–hetvenes évek magyar politikai szituációjában vakmerő – konszenzusteremtő kísérletre. Narratív identitásává tudja-e avatni a magyar társadalom az európai modernizáció racionalizálódási folyamatát? Az etnoprotekcionizmustól és nemzeti egoizmustól terhes légtérben elterjeszthető-e „a felelősségvállalás szelleme”? Normatívaként állítja a magyar társadalom elé az európai mítoszt, de anélkül, hogy ehhez antinacionalizmus vagy a kelet-európaiak lebarbározása társulna. Arra movitál, hogy a társadalom a politikára ne sérelmek, patologikus indulatok és a nemzetféltés terepeként, hanem a célracionális önigazgatás szférájaként tekintsen. Művét „társadalmi értéktanként”, „politikai pszichológiaként” karakterizálta; legjobb írásai – mint a kötet második, Politikai hisztériák és feloldásuk című részébe sorolt A zsidókérdés Magyarországon 1944 után és A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, amelyek az egyszerre drámaian emelkedett és döbbenetesen józan megfogalmazásnak hála ma is eleven szövegek – csakugyan afféle társadalomterápiaként olvastatják magukat.

Ha a nyugati racionalitásba vetett hit meg is ingott, még nem tehermentesültünk „a nemzeti egoizmus” elleni harc alól; de önáltatás úgy vélnünk, hogy a régi orvosságok elegendők.

Szerkesztette: Dénes Iván Zoltán. Kalligram, 2017, 1108 oldal, 7600 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.