Amióta csak ismerem (több mint 30 éve), mindig jövő időt mondott: „amint ezt befejezem, nekilátok amannak” – így araszolt határidőről határidőre, remekműről remekműre. Kételyekkel, hezitálva, minden szót külön megtapogatva – „igen, de…” – fordította oroszra a legbonyolultabb kortárs (Esterházy, Krasznahorkai, Nádas) és klasszikus (Jókai, Krúdy, Kosztolányi Sántha Ferenc) írók legnagyobb műveit, legalább kéttucatnyit, kiválóan.
„Én tényleg a magyar irodalomtól lettem olyan, amilyen” – mondta, amikor utoljára beszéltünk. „Olyan szerencsés vagyok, hogy pont akkor kerültem közel a magyar nyelvhez (1969-ben kezdte a magyar szakot a leningrádi egyetemen, először olasz szakra vették fel, de elcserélte valakivel magyarra – K. I.), amikor az irodalom legjava révén kezdett kiszabadulni abból a kelepcéből, amibe az 50-es évek elejétől belekényszerítették.” Szereda akkori tapasztalata és kutatásai szerint az orosz nyelvnek nem alakult ki ilyen párhuzamos, tűrt nyilvánossága, amely a mindennapi nyelvvel interferenciába kerülhetett volna. „A szemem láttára avult el a nagy Hadrovics–Gáldi szótár” – mondta. Végigbogarászta szócikkről szócikkre (szerintem betéve tudta), és abból írta a szakdolgozatát is (1974-ben!), hogy mi mindent kellene kijavítani benne.
Ez a hiperreflexív és hiperkritikus „kettőslátás” lett a rendkívül termékeny alapja annak a műfordítói látásmódnak, amely Szereda műfordítói gyakorlatában az 1990-es évek közepétől egyéni módszerré vált. Szerves része volt mindennek irodalom- és kultúrtörténeti, majd levéltári kutatómunkája. Hiányzó lapok sokaságát tárta fel (többek között Alekszandr Sztikalinnal), az 1956-os forradalom előzményei és következményei, Lukács György moszkvai évei kapcsán. Nagy tervünk volt (főként miattam nem valósult meg) kideríteni, hogy mennyiben függött a magyar kultúrpolitika és kulturális irányítás 1968 után a szovjet direktíváktól? Szláva vaskos dossziényi anyagot ásott elő, de interjúk sokasága kellett volna a tényleges történet rekonstruálásához. A dosszié arra azonban rávilágított, hogy nem csak intézményi okokból vált lehetetlenné, hogy Moszkva mindent előírjon, ami Budapesten történik. A magyar illetékeseknek kényelmesebb volt továbbra is a szovjet direktívákkal takarózni: „onnan nem engedik”. Hogy Szereda nem kaphatott egész éves ösztöndíjat, azt például nyolcdioptriás szemüvegével indokolták. A történészi-irodalomtörténészi kutatások mindenesetre pontosan igazolták számára azt, hogy alapkérdése (mitől más a magyar irodalom, mint az orosz és az oroszul megjelenő szovjet?) hivatalos levéltári vagy egyéb adatok alapján nem válaszolható meg. Márpedig enélkül a műfordítás mestersége sem űzhető komolyan. Így tért vissza a nyelv, a magyar irodalom nyelvének kérdéseihez – műfordító gyakorlatában és írásaiban is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
