Nekrológ

„Igazán szabadnak lenni”

Vjacseszlav Szereda műfordító (1951–2024)

  • Kiss Ilona
  • 2024. augusztus 7.

Könyv

Megint elkéstünk a hosszú beszélgetéssel. Halogattuk, halogattuk, aztán elfogyott az idő, az erő, a levegő. Sehogy sem passzol a múlt idő Szláva Szeredához.

Amióta csak ismerem (több mint 30 éve), mindig jövő időt mondott: „amint ezt befejezem, nekilátok amannak” – így araszolt határidőről határidőre, remekműről remekműre. Kételyekkel, hezitálva, minden szót külön megtapogatva – „igen, de…” – fordította oroszra a legbonyolultabb kortárs (Esterházy, Krasznahorkai, Nádas) és klasszikus (Jókai, Krúdy, Kosztolányi Sántha Ferenc) írók legnagyobb műveit, legalább kéttucatnyit, kiválóan.

„Én tényleg a magyar irodalomtól lettem olyan, amilyen” – mondta, amikor utoljára beszéltünk. „Olyan szerencsés vagyok, hogy pont akkor kerültem közel a magyar nyelvhez (1969-ben kezdte a magyar szakot a leningrádi egyetemen, először olasz szakra vették fel, de elcserélte valakivel magyarra – K. I.), amikor az irodalom legjava révén kezdett kiszabadulni abból a kelepcéből, amibe az 50-es évek elejétől belekényszerítették.” Szereda akkori tapasztalata és kutatásai szerint az orosz nyelvnek nem alakult ki ilyen párhuzamos, tűrt nyilvánossága, amely a mindennapi nyelvvel interferenciába kerülhetett volna. „A szemem láttára avult el a nagy Hadrovics–Gáldi szótár” – mondta. Végigbogarászta szócikkről szócikkre (szerintem betéve tudta), és abból írta a szakdolgozatát is (1974-ben!), hogy mi mindent kellene kijavítani benne.

Ez a hiperreflexív és hiperkritikus „kettős­látás” lett a rendkívül termékeny alapja annak a műfordítói látásmódnak, amely Szereda műfordítói gyakorlatában az 1990-es évek közepétől egyéni módszerré vált. Szerves része volt mindennek irodalom- és kultúrtörténeti, majd levéltári kutatómunkája. Hiányzó lapok sokaságát tárta fel (többek között Alekszandr Sztikalinnal), az 1956-os forradalom előzményei és következményei, Lukács György moszkvai évei kapcsán. Nagy tervünk volt (főként miattam nem valósult meg) kideríteni, hogy mennyiben függött a magyar kultúrpolitika és kulturális irányítás 1968 után a szovjet direktíváktól? Szláva vaskos dossziényi anyagot ásott elő, de interjúk sokasága kellett volna a tényleges történet rekonstruálásához. A dosszié arra azonban rávilágított, hogy nem csak intézményi okokból vált lehetetlenné, hogy Moszkva mindent előírjon, ami Budapesten történik. A magyar illetékeseknek kényelmesebb volt továbbra is a szovjet direktívákkal takarózni: „onnan nem engedik”. Hogy Szereda nem kaphatott egész éves ösztöndíjat, azt például nyolcdioptriás szemüvegével indokolták. A történészi-irodalomtörténészi kutatások minden­esetre pontosan igazolták számára azt, hogy alapkérdése (mitől más a magyar irodalom, mint az orosz és az oroszul megjelenő szovjet?) hivatalos levéltári vagy egyéb adatok alapján nem válaszolható meg. Márpedig enélkül a műfordítás mestersége sem űzhető komolyan. Így tért vissza a nyelv, a magyar irodalom nyelvének kérdéseihez – műfordító gyakorlatában és írásaiban is.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.