| Szili József: Tóth-ból Az út előttünk hamvas-szürke lett, S a parkon átzuhant az árnyak teste, De még finom, halk fénykerületet Oldott hajad dús lombjából az este: S e fény oly illón, szelíden gomolygott, Földi fényekhez köze sem volt szinte, Félig illattá s csenddé át a dolgok Esteli lélekvándorlása szűrte.
Illattá s csenddé. Fénylett hajadon Titkok illata s béke szent nyugalma, Mint soha, jó volt élni most nagyon, S a fényt szemem a szívembe beitta: Már nem is tudtam: az vagy-e, aki, Vagy drága tested csipkebokor, áldott, S rezgő lombjából isten lelke hí, Ki e bokor színében földre szállott?
Tartott soká e néma döbbenet, Percek szaladtak, szálltak ezredévek - Majd hirtelen megfogod kezemet, S hókadt szemembe a fény visszatéved, S érzem, szívembe visszaözönöl S föloldó, forró muzsikával zeng fel, Mint vér, amely pangó erekbe tör, A földi érzés, áradó szerelmem. |
A világirodalomnak alighanem egészen használható definíciója az, hogy „lefordított irodalom”, vagyis hogy a nemzeti irodalmaknak azokból az alkotásaiból áll össze, amelyek más nyelveken is olvashatók. Persze egyesek idegen nyelveken is olvasnak szépirodalmat, de ők vannak kisebbségben, olyan ember pedig talán nincs is, aki három-négynél több nyelvet is olyan jól ismerne, hogy a művek eredetiben is igazi esztétikai élvezetet nyújtsanak neki. Vas István, az egyik legjelentősebb műfordítói életművet megalkotó 20. századi költő egyenesen azt írta, hogy egy idegen nyelven írt verset tulajdonképpen akkor ért meg igazán, ha lefordítja.
Nem csoda, ha a jól sikerült műfordítások szinte kiprovokálják a kérdést: milyen lehet az eredeti? Úgy néz ki, a Vándor éji dalát Goethétől senkinek sem sikerült az eredetivel még csak megközelítőleg azonos színvonalon sem lefordítani; talán éppen a dalszerűsége és a szinte a japán haikukra emlékeztető természetessége az, amit egyetlen fordítás sem ad vissza igazán. De – és ezt is Vas István írja – különben is a dalok jelentik a legnagyobb feladatot. A hosszabb művek fordításával ellentétben ezek ritkán javíthatók, vagyis olyanok, mint a szaltó a trapézon: ha rosszul sikerül, újat kell csinálni.
Igaz, az is megesik, hogy a fordítás „jobb, mint az eredeti”, bár ilyenkor a két szöveg rendszerint nagyon különbözik egymástól. Az Őszi dal Tóth Árpádtól származó fordításában olvasható „zsong, jajong, busong”-nak például nyoma sincs Verlaine szövegében. De talán még jobb példa Shakespeare hetvenötödik szonettje, amelyről azt mondják, hogy angol eredetiben a gyűjtemény „futottak még” darabjai között szerepel, míg magyarul az egyik legnagyobb sláger. Ezzel kapcsolatban (a magyarról magyarra fordítás terén a Bánk bánnal elévülhetetlen érdemeket szerző) Nádasdy Ádám magyarázta nemrég, hogy ami Szabó Lőrinc változatában a közvetlen vallomás egyszerű evidenciájával hat – „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér” –, az az angolban inkább áttételes és spekulatív: „So are you to my thoughts as food to life”, vagyis „olyan vagy a gondolataimnak, mint az ennivaló az életnek”.
Annak tehát könnyen utánajárhatunk, hogy mi lesz egy idegen nyelven született verssel magyar fordításban, arra viszont nekünk, magyar olvasóknak nemigen van fülünk, hogyan szól a költészetünk idegen nyelven. Az otthonos nyelvi közegből kiszakadva – illetve kiszakítva –, anyanyelvi kompetencia hiányában egy-egy nagy magyar vers fordítását a magyar olvasó jónak éppen ítélheti ugyan, de szépnek aligha.
Szili József verse egészen bravúros kísérlet annak az élménynek a szemléltetésére, hogyan is hangozhat egy magyar klasszikus – egész jó! – idegen nyelvű fordításban.
Tóth-ból – már a cím is furcsa. Ha azt mondjuk, Tóth és Szabó, nemigen jut eszünkbe Tóth Árpád vagy Tóth Krisztina, sem Szabó Lőrinc vagy Szabó Dezső, mert ha az írók elterjedtebb vezetéknevet viselnek, a teljes nevükkel szoktunk rájuk utalni, ahogy azokra is, akiknek a vezetékneve keresztnév. (József – ki emlegetné így József Attilát?) A Tóth-ból cím ráadásul annál is szokatlanabb, mert van valami 18–19. századi hangulata: Wielandból, Horatiusból. Egyszerre otthonos és idegen tehát már rögtön a vers címe is.
És ez az első sorpárral csak folytatódik: „Az út előttünk hamvas-szürke lett, / S a parkon átzuhant az árnyak teste”. A páratlan sorok ötös jambusban szólnak, és úgynevezett hím- vagy emelkedő rímre végződnek, amelynek az utolsó előtti szótagja rövid („-ke”), míg a páros sorok tizenegy szótagú, ötödfeles jambusban íródtak, a végükön nő- vagy ereszkedő rímmel, amelynek utolsó előtti szótagja hosszú: „-est-”. (A verstani szótag nem azonos a helyesírási szótaggal: mindig magánhangzóval kezdődik és a következő magánhangzóig tart, azt már nem beleértve.) Szili verse, illetve fordítása tehát híven adja vissza Tóth Árpád Esti sugárkoszorújának formáját, amelynek első sorai így szólnak: „Előttünk már hamvassá vált az út, / És árnyak teste zuhant át a parkon”. Illetve azért nem is annyira híven, mert az eredeti második sorában a vershangsúlyok (jambikus sorok esetében a páratlan szótagokon) végig tökéletesen egybeesnek a szóhangsúlyokkal, vagyis a szavak első szótagjával –, ami a Szili-vers esetében csak részben igaz: S a parkon átzuhant az árnyak teste (a „-hant” szótagra prózában nem esne hangsúly). De azért így sem rossz.
A „fénykerület” persze nagyon keresett, de hát a költő nem akarta a „sugárkoszorú” szót egy az egyben átvenni, ahogy az igazi fordítók sem szívesen használnak olyan megoldásokat, amelyek már valamelyik elődjüknek is az eszébe jutottak, még akkor sem, ha kézenfekvők lennének. „S e fény oly illón, szelíden gomolygott, / Földi fényekhez köze sem volt szinte” – az olvasó tulajdonképpen itt sem kifogásol semmit (szinte csak a „szinte” – rögtön gyaníthatóan – rímkényszerből fakadó hátravetését), legalábbis amíg össze nem olvassa az eredetivel: „Halvány, szelíd és komoly ragyogást, / Mely már alig volt fények földi mása”.
De tényleg nem rossz.
A fordítás az utolsó szóig több mint tisztes munka: nem holmi tájékoztatás Tóth Árpád eredetijéről, hanem maga is vers. Az Esti sugárkoszorúnál persze sokkal halványabb. Csakhogy ez a Szili-versnek érdekes módon nem hiányossága, hanem fontos erénye, mert azt mutatja meg, hogy egy formailag és tartalmilag hűnek látszó fordításból is milyen könnyen elillan az eredeti remekmű utánacsinálhatatlan egyszerisége.
Szakmája szerint Szili József egyébként irodalomtudós, és ez a verse eredetileg a Versfordítás – esszében című cikkében jelent meg. Ebben hosszan idézte egy másik irodalomtörténésznek az eredeti Tóth Árpád-versről szóló elemzését azzal az apró, szemtelen különbséggel, hogy ahol az illető az Esti sugárkoszorú szavait idézte, ott Szili a saját változatát csempészte az eredeti helyére. Ebből pedig az derült ki, hogy a pályatárs érzékeny elemzésének oly ihletett szavai nemcsak Tóth Árpád remekművére, hanem annak egy sokkal halványabb átiratára is pontosan illenek – alighanem csak a lényeget nem sikerült megragadniuk.
