A Frankofónia Nemzetközi Szervezetének már 56 tagállama és 3 társult tagja van, 16 ország pedig megfigyelőként vesz részt a munkájában. A közelgő I. Frankofón Filmnapok és Frankofónia Fesztivál kapcsán a francia nyelvű kultúra szerepéről kérdeztük a Francia Intézet igazgatóját.
Magyar Narancs: A "frankofón" kifejezés a franciául beszélőket jelöli. A "frankofónia" viszont, ahogy önök használják, egy ennél jóval szélesebb fogalomkört ír le.
Francois Laquiéze: A kifejezésnek az adott új értelmet, hogy 1970-ben létrehoztuk a Frankofónia Nemzetközi Szervezetét (Organisation Internationale de la Francophonie - OIF), amely teljesen vagy részben frankofón országokat fog össze. Szinte mindegyik tagországban valamilyen más nyelvet is használnak. Ennek a csoportosulásnak az értelme fokozatosan átalakult. Tény, hogy kezdetben a volt francia gyarmatokból állt, amit külföldön erősen kritizáltak, mondván, hogy Franciaország így próbálja megőrizni a befolyási övezetét.
MN: Azért ez a bírálat nem volt megalapozatlan...
FL: Nem volt megalapozatlan, habár az ötlet a szenegáli Léopold Sédar Senghortól származik. Azóta viszont annyiban mindenképpen fejlődött a frankofónia, hogy már nem Franciaország köré szerveződik, mondhatni, decentralizálódott. Először is vannak tagállamok, mint Belgium, Québec vagy Svájc, amelyek sosem álltak francia fennhatóság alatt, sőt az afrikai tagok között is találunk ilyeneket. Szóval jelentősen kiszélesedett a kör Egyiptomtól Libanonon át Vietnamig, aztán 1990-től közép-európai országok is tartoznak ide, mint például Románia. Létrehoztuk a megfigyelői státuszt is a nem francia nyelvű országok számára, ahol maga a francia nyelvhez való viszony sem egyértelmű, mint például Ausztriában, de ide tartozik Magyarország is. A frankofónia ma egyfajta fórum a globalizációs folyamatban. Az az érdekessége, hogy nagyon különböző országokat fog össze, északiakat és délieket, szegényeket és gazdagokat, amelyek között a francia nyelv élő kapcsolatot teremt. Bizonyítják ezt az évenkénti csúcstalálkozók, amelyeken egyfajta eszmecsere zajlik, ösztönözve a francia nyelv oktatását, ismeretét, használatát.
MN: Tehát továbbra is maga a nyelv áll a frankofónia gondolatának a középpontjában.
FL: Igen, de a nyelv mögött ott van a kultúra, és ebben is van fejlődés. Mindmáig a franciák szemére vetik, hogy világnyelvként tekintenek a nyelvükre, ami például a diplomáciában egykor kétségtelen tény volt. De tudomásul vesszük, hogy ez már nem így van, habár még ma is 220 millióan beszélnek franciául, Nyugat-Afrikában például közvetítő nyelvnek számít. A globalizáció összefüggésében pedig felmerül egy másik probléma: az angol lett a kommunikáció nyelve, ugyanakkor minden nyelv hordoz bizonyos értékeket. Az OIF egyik feladata a kulturális sokszínűség védelme, vagyis hogy a globalizáció ne jelentsen uniformizálódást se nyelvi, se kulturális téren.
MN: Viszont éppen Franciaországban akadályozták meg hosszú időn keresztül a helyi nyelvek, a baszk, a breton, az okszitán és a többi használatát. Változott valami ezen a téren?
FL: Franciaországnak valóban a szemére lehet vetni, hogy a saját határain belül hosszú időn át semmibe vette a különféle helyi nyelveket. Az egységes Franciaországot nagyon jakobinus módon teremtették meg: a regionális nyelvek kiirtásával. A halálos csapást az iskola mérte rájuk. A III. köztársaság idején betiltották a breton, a katalán, az elzászi és a többi nyelv iskolai használatát. Az volt az érv, hogy ezek paraszti nyelvek, nem illenek a modern világba.
MN: Ma viszont már alig beszélik ezeket.
FL: A helyzetet éppen az változtatta meg, hogy a francia már nem számít világnyelvnek. És ha a francia nyelvet a sokszínűség nevében védjük, nem korlátozhatjuk mi magunk a sokszínűséget. Ez ma sem lezárt ügy, szinte az összes párton végigfut egy törésvonal ebben a kérdésben. De a nyomás enyhül, és javul a helyi nyelvek elismertsége. A változás vidékről vidékre eltérő mértékben, félénken halad előre, de jól jelzi az alkotmány módosítása. Az egyik első paragrafus továbbra is leszögezi ugyan, hogy "a köztársaság nyelve a francia", egy 2008-as alkotmánymódosítás viszont ezt, ha nem is ugyanazon a helyen, de kiegészíti azzal, hogy elismeri és védi a helyi nyelveket. A közoktatás is sokkal nyitottabb lett.
MN: Vannak már tankönyvek is helyi nyelveken?
FL: Vannak, és óraszámokat is meghatároztak az egyes régiókban. A baszk nyelv közéleti, például feliratokon történő megjelenítésére még bizottság is alakult. Persze talán már késő, mert valóban egyre kevesebben beszélik ezeket a nyelveket. Elzászban például a helyi német nyelvjárás visszaszorulása azt eredményezte, hogy az ottaniak nehezebben kaptak munkát Svájcban, Bázel környékén, ahol most már inkább németek dolgoznak.
MN: És ez most megváltozott?
FL: Az elzászi állami iskolákban megjelentek a kétnyelvű, francia-német osztályok, és már ezekbe jár a tanulók tíz százaléka. Ha öt család kéri, már el kell indítani ilyen osztályt. Ami problémát jelent, az a németül oktatni tudó tanárok hiánya.
MN: Milyen a visszhangjuk ezeknek a változásoknak?
FL: Elég lassú a folyamat, és van ellenállás is. Például délen, Hérault megyében egy civil szervezet bírósághoz fordult az okszitán nyelvű helységnévtáblák miatt. Azzal érveltek, hogy veszélyeztetik a közlekedést, mert megzavarják az autósokat, akik nem értik a feliratokat. A bíróság pedig igazat adott nekik. Ez persze még nem az utolsó szó.
MN: Miért van szükség a francia nyelv népszerűsítéséhez egy külön nemzetközi szervezetre?
FL: Mondok egy konkrét példát. Itt van például a Frankofón Egyetemi Hivatal (Agence universitaire de la Francophonie), amely frankofón vagy részben frankofón országok egyetemeit fogja össze. Tagja például a BME vagy a szegedi egyetem is. Oktatókat, publikációkat, adatbankot cserélnek. Egy másik példa: az EU kibővítésekor a közép-európai országokkal angolul zajlott a kommunikáció, ami persze bizonyos fokig érthető. Viszont Európában az angol anyanyelvűek kisebbségben vannak. Ezért az OIF támogatási politikát alakított ki a diplomaták francia nyelvű képzésére. Így például magyar diplomatákat is oktatunk franciául az OIF támogatásával.
MN: Ön szerint tehát alaptalan a mindmáig megfogalmazódó vád, hogy Franciaország egyfajta neokolonialista attitűdtől vezérelve terjeszti ilyen intenzíven a világban a saját kultúráját?
FL: A Francia Intézet sem csupán a francia nyelv és kultúra terjesztésére törekszik, hanem más, a francia nyelvet használó országok kultúráját is bemutatja. Nem egyszerűen jóságból, hanem ez is egy érv, amellyel meggyőzhetjük például a magyar közvéleményt, hogy a francia nyelven keresztül számos ország kultúrájához hozzáférhet. A mostani I. Frankofón Filmnapok keretében például egyiptomi, tunéziai, marokkói, román film is szerepel a programban.
MN: Vannak olyan, központilag előírt feladatok, amelyeket az öszszes francia intézet megvalósít?
FL: Nem túl sok. Ahhoz túlságosan különböző az egyes országokban a kulturális környezet. Nem úgy van, mint korábban, amikor ezek az intézetek egyszerűen csak felmutatták a francia kultúrát. Manapság sokkal szorosabb az együttműködés a helyi kulturális intézményekkel.
