„Nincs cenzúra” – Lehallgatott kihallgatások (Rákosi és Gerő pártvizsgálatának titkos hangszalagjai, 1962)

Könyv

Lehetett volna ellentmondani Sztálinnak? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken rágódott 1962-ben a szocialista korszak néhány főszereplője (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Aczél György) Oroszországban. Fantasztikus, lehangoló és tanulságos dokumentumkötet jelent meg a napokban.


Fantasztikus, lehangoló és mélyen tanulságos – az észlelés sorrendjében alighanem ezeket a benyomásokat lajstromozhatja magában az önmegfigyelésre kiképzett történelemfaló, ha a kezébe kaparintja ezt a fül és a szem számára egyaránt informatív dokumentumkötetet. Nem mindennapi lehetőség ugyanis meghallgatni és betűhív átiratban nyomon követni, amint a szocialista korszak néhány főszereplője, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Aczél György (plusz a mára elhalványult emlékezetű partizán, örök túlélő és emlékíró, Nógrádi Sándor) egymással vitázik: indulatosan és ravaszkodva, a szavakat keresve és hozzá döbbenetesen őszintétlenül. Merthogy őszintétlen volt maga az 1962-es szituáció is, amelyben sor került Rákosi, Gerő (valamint Kovács István) meghallgatására az MSZMP Központi Bizottságának két kijelölt tagja által. Hiszen tisztázó szándék voltaképpen senkit sem motivált, s a hatalom szempontjából érdemben még tétje sem volt e beszélgetéseknek, elvégre ők – a szovjet párt XXII. kongresszusát követő desztalinizációs hullám közepette – mindössze le akarták tudni Rákosiék ügyét: bírósági felelősségre vonás nélkül, a status quót érdemben nem bolygatva, de a két fő moszkovita kirekesztettségét újra kihangsúlyozva.

Ilyesformán aztán a Rákosival lefolytatott krasznodari eszmecsere magától értetődően vált egyszerre frusztrálttá, hevessé és mindvégig ingoványos terepen mozgóvá. A kiküldöttek így például olyan tizenhárom latos álkérdéseket feszegettek, mint hogy lehetett volna-e ellentmondani Sztálinnak, hogy volt-e a szociáldemokrata pártnak forradalmi szárnya, vagy épp hogy elhitte-e Rákosi a Rajk elleni vádakat. (Rákosi álláspontja sorrendben: nem lehetett, nem volt, és elhitte.) A már-már parttalan csapongás közepette pedig ilyen gyöngyszemek bizonyították Rákosi e helyütt is kifejtett tételét („az élet, az élet az nagyon dialektikus”), mint a száműzött vezér és egykori lecsukottja mélyen személyes asszója:

„R: …Megmondom, nézze, [izé] Aczél elvtárs, a pácban én ülök, én vagyok hat éve hát egy sajátságos börtönben.

A: Én öt és felet voltam.

R: Kérem?

A: Én öt és felet voltam.

R: Igen. Hát szóval a különbség az, hogy akkor ez normális volt. Az összes országokban ültek akkor Aczélok. Mer’ az, ami velem történik, az nem normális, és én erre hívom föl a figyelmet…”

Vagy épp ez a pikáns részlet:

„R: …Azonkívül mondok valamit, hát Magyarországon van cenzúra, egyszerűen nem továbbítsák.

A: Nincs cenzúra.

R: Hogy?

A: Cenzúra, nincs.

R: Hát én azt hittem, hogy van.”

Mert bizony a történelem nagyon ravasz, ahogy ezt a Lenint idéző Rákosi is elejti sokszor zavarba ejtően konfúz megszólalásai során, amelyekkel meglepő módon a kihallgatók zavaros közbevetései mondhatni stiláris egységet alkotnak. Mi több, a hallgató-olvasó számára olykor úgy tűnik, mintha szándékosan terelődne mind zagyvább irányba a sértett és fölindult Rákosi meghallgatása: az érzékelhető feszültség mellett ugyanis felsejlik a „beszélj csak!” közönypozíciója is, vagyis annak tudása, hogy Sztálin legjobb magyar tanítványa itt már eleve csak szekundára felelhet. S utóbb ezt bizonyítja a lehallgatott párbeszédek után a kötetbe iktatott jelentés is, amelyben Aczél és Nógrádi csak felettébb részlegesen adtak számot Rákosi álláspontjáról, habár a tényeknek megfelelő módon.

Jóval emeltebb nívójú, a verbális megformáltság szintjén is komolyabban vehető a Gerővel lefolytatott beszélgetés, ami egyszerre vall a szellemileg Rákosinál jóval frissebb Gerő spíleri tehetségéről, valamint a Szovjetunióból hazaengedett pártvezérrel szembeni nagyobb megértésről. Nógrádi éppenséggel tegezi a frakciózás vádjával szemben manőverező hídverőt, s az utolsó szalag legvégén Aczéllal közösen állapítja meg Gerőről: „Ügyesen védekezik. […] Ügyesebb, mint a…”

Baráth Magdolna és Feitl István technikai bevezetővel és széles történeti áttekintést kínáló utószóval ellátott kötete egyszerre nyelvemlék és kriminális kordokumentum, történeti ínyencség és alapanyag egy szociálpszichológiai esettanulmány számára. S bár ez alighanem furcsán hathat leírva: szívesen hallgatnánk többet és mást e szereplők megszólalásaiból.

Napvilág Kiadó – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2013, 360 oldal + DVD-melléklet, 4200 Ft


Figyelmébe ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Halk, mély morgás

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

 

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.

Feltétlenül, de nem mindenképpen

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.

Szerelem és politika

„Ötvenegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Tánczos Gábor, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa, a Győrffy kollégium volt tagja, ismert publicista. A pedagógián kívül behatóan foglalkozott a NÉKOSZ történetével és a romániai magyar kultúrával.”

 

Előrehozott 2026

Olyan intenzitással történnek az események a magyar belpolitikában, hogy immár felvethető: Orbán rendszerét akár a 2026-os választások előtt is le lehet váltani. Ideje hát gondolkodni ilyen forgatókönyveken is.