Utóbb rájövünk, hogy a gyanútlan olvasót nevekkel szőnyegbombázó szerző talán mégsem a teljes megsemmisítésünkre tör, hovatovább előzékenyen a segítségünkre siet, amikor egy viszonylag rövid és könnyen befogadható kisregényféleséggel vezet be minket a három nagyobb szerkezeti egységből álló, 760 oldalas regénymonstrum útvesztőjébe. Ez az első, a Mexikóban elveszett mexikóiak címet viselő rész egy 17 éves költőpalánta, Juan García Madero első személyű beszámolója arról, hogy a fővárosba kerülvén hogyan találkozott a nagybetűs élettel (vö. szex, drog, rock'n'roll) és a zsigeri realistákkal.
Nem járunk messze az igazságtól, ha a zsigeri realizmust válaszcsapásnak gondoljuk a mágikus realizmusra, amely jó időre a latin-amerikai próza metonímiájává vált. Az ellenkulturális mozgalmat fiatal költők egy markáns csoportja indítja el a hetvenes években; e fővárosi léhűtők - és a regény - vezéralakja Arturo Belano és Ulises Lima, akik amúgy chileiek, és a hetvenes évek ismert történelmi eseménye vezérelte őket Mexikóba. És miközben ők hárman, Madero, Belano és Lima meg egy Lupe nevű exprostituált északnak, a sivatag felé veszik az irányt, hogy elmeneküljenek Lupe stricije elől, egyszersmind felkutassák a húszas évek legendás költőjét, a zsigeri realizmus ősanyját, Césarea Tinajerót, mi belevágunk a Vad nyomozók legdurvább, középső részébe, hogy több mint ötszáz oldalon és a fél világon át kergessük, de soha el ne érjük a két jó firmát, Arturo Belanót és Ulises Limát.
Míg az első és a harmadik részben naplószerűen követjük az eseményeket, a középső rész kváziinterjúk sorozata, amelyekben változatos nációjú, foglalkozású, életkorú, nemű és nemi identitású megszólalók tucatjai idézik fel emlékeiket életüknek abból a szakaszából, amikor szerencséjükre vagy szerencsétlenségükre találkoztak hőseinkkel. Kaliforniától Beér Sheváig, Rómától Madridig, Andalúziától a Costa Braván át Afrikáig csapongunk, csak Tel-Avivban, Párizsban és Barcelonában időzve hosszabban, és mondanunk sem kell, hogy ahány megszólaló, annyi Belano és Lima. Látják, tartják őket költőóriásnak és szimpla drogüzérnek, lepedőakrobatának és impotens puhapöcsnek, gyöngéd, érzékeny léleknek és pénzéhes törtetőnek, nagy műveltségű úriembernek és igénytelen, büdös bunkónak, halálmegvető hősnek és gyáva szarnak. De nem ám csak a levegőbe beszélnek az interjúalanyok, hanem az életből vett, érzékletes példákkal támasztják alá szubjektív közleményeiket. Gyakorló zsigeri realisták mind.
A halálos betegséggel versenyt futó Roberto Bolaónak lényegében tíz éve volt arra, hogy létrehozza az életművét; a monumentális 2666 már csak posztumusz jelent meg. Az Éjszaka Chilében és a Távoli csillag után végre az opus magnum is olvasható magyarul. Kertes Gábor nagyszerű munkát végzett, de hosszabb távon visszaüthet az a más szempontokból nagyon is védhető döntése, hogy kortárs szlenget használ. Az ötvenes években, a beatgeneráció után egy emberöltővel született, a hetvenesekben pályára lépő korosztály nagy nemzedéki regénye nem csak az idei bestsellerlistát célozza meg; ma kultkönyv, holnapra klasszikus lehet, de mindenképp időtálló olvasmány, míg a szleng gyorsan avul és válik nevetségessé. De ez legyen a jövő gondja, egyelőre semmi akadálya nincs annak, hogy átadjuk magunkat a Vad nyomozók mozgalmas tablójának, színes figuráinak, fekete humorának.
Fordította: Kertes Gábor. Európa, 2013, 762 oldal, 3600 Ft
