Kemény István verse, a magyar hazát megszólító Búcsúlevél a tavaly februári Holmiban jelent meg. Térey János válaszversét, a Magyar közönyt az ÉS közölte 2011. június 3-i számában. A kortárs irodalom iránt érdeklődők szűk köre természetesen már nyilvánosságra kerülésükkor felfigyelt a két költeményre, amelyek a valamivel szélesebb közönség ingerküszöbét csak némi unszolásra - Nagy Gergely cikke, majd a Bán Zoltán András és Radnóti Sándor levélváltása után az ÉS-ben kibontakozó vita hatására - érték el. Én például idén februárban (egy évvel a Kemény-vers közlése után) tapasztaltam meg közvetlenül is, hogy a kortárs lírában "esemény" van: röpke egy hét alatt három különböző helyről kaptam olyan kör-e-mailt, amelynek csatolmánya a Kemény-Térey-versváltást tartalmazta. A levélíróknak a szörnyű politikai helyzet miatti búsongásába épp e művek léte csempészett némi reményt: hogy ti. immár kiváló íróink sorát is szólásra készteti az ország helyzete. (A Kemény, Térey, majd Nádasdy Ádám, Erdős Virág és Schein Gábor verseinek apropóján kibontakozott vita irodalomtörténeti megközelítésű hozzászólásaiból - Bene Sándor, Margócsy István, Schein Gábor - sok minden megtudható a magyar politikai költészet hagyományairól, a lehetséges költői attitűdökről, ezek forrásvidékéről.)
Mivel magyarázható e költemények népszerűsége? Miért éppen napjainkban hatottak, hatnak? A 2006-os sajnálatos események is számos verset ihlettek, azok azonban jószerivel észrevétlenek maradtak. A Kemény István tavalyi verséből áradó csalódottság azonban sokak érzéseit találta telibe: könnyen befogadható, erőteljes szöveg, amely a közéletet (a kultúra világát) belengő általános rossz közérzetet a befogadó számára mintegy visszaigazolja. (Népszerűségéhez nyilvánvalóan hozzájárul, hogy első megközelítésben a textus "problémamentes", amennyiben nem vádolható ún. szekértábor-mentalitással, ellentétben a politikai verseknek a kötetben is szereplő nem egy darabjával.)
A rossz közérzet azonban nem pusztán az egymást követő és alulmúló kormányzati ciklusok következménye: e frusztráció egyik meghatározó okának egyre inkább azt látom, hogy a magyar közéleti publicisztika (amely a közös ügyek megvitatásának evidens terepe) nem elhanyagolható hányada 2006-ban utat tévesztett, amikor valósággal beleájult a - Nádas Péter szavaival - "morális locsogás" kínálta szerepbe. (A kifejezést talán nem ártana pontosítani úgy, hogy a "minduntalan a morálra hivatkozó locsogás".) Nem, a legkevésbé sem valamely politikai irány vagy személy védelméről van itt szó, hanem funkcionálisan ugyanarról a jelenségről, mint ami a "komcsizás" is: a könnyebbik út választásáról, a gondolkodás alóli önfelmentésről, aminek egyenes következménye a politikáról való értelmes beszéd hiánya. A rossz politikai közérzet szépirodalmi rögzítése nyomán támadt érdeklődést, a politikai költészet újrafeltámadásán való örvendezést (vagy éppen az örvendezés feletti értetlenkedést) éppen ezért hajlamos vagyok az eltékozolt értelmes beszéd helyetti pótléknak tekinteni.
A Bárány Tibor összeállította kötet egy kérdésre bizonyosan választ ad: igen, 1989 óta a honi költészet folyamatosan szállította a közélet eseményeire reflektáló darabokat. Először is gyorsan letudnám az ilyenkor szokásos kötelező kűrt, hogy tudniillik mi maradt ki a válogatásból. Nos, alapjában véve semmi, Bárány Tibor az adott keretek között az ilyesfajta költemények lehető legszélesebb keresztmetszetét adja. Ha nagyon megszorongatnak, akkor Szentmihályi Szabó Péter 1996. március 15-re írt, Térdre, magyar! című, az aznapi MIÉP-nagygyűlésen - emlékeim szerint Dörner György által - előadott, a maga szubkultúrájában vitathatatlanul népszerű költeményét hiányolnám, esetleg Stolmár G. Ilona rendszerváltáskori abortuszellenes remekét, amelynek a művelt világ nemcsak a zsidózás egy különösen kifinomult variánsát, de többé-kevésbé a Narancs Szüret rovatát is köszönheti: "Liberális Heródesek / Magzatokat veszejtenek." (Ha már a válogatásnak nem az esztétikum volt az elsődleges szempontja.)
A költeményeket ciklusokba szervezte a szerkesztő; ezek nemegyszer közéleti botrányokhoz köthetők (fantomcégek, fiktív számlák, Őszöd és a 2006-os zavargások stb.). Hibátlan verset nem találni a kötetben, konkrét politikai események verses értelmezését (horribile dictu: propagandáját) már inkább. Ám ha nagy vers nincs is a válogatásban, erős részek, mondatok akadnak szép számmal. Terjedelmi okokból csak egyetlen verscsoportot, az antológia "hazaverseit" emelném ki. Kemény István a nemzedékeken át öröklődő hazakép tarthatatlansága miatti keserűséget fogalmazza meg ("tankönyveid és a költőid is / azt mondták, hű fiad legyek."). Hogy a versben maga a költő beszél, az Kemény alkalmi szövegei - interjúi vagy mondjuk a Narancsban a 2004. decemberi állampolgársági népszavazás után közölt Irodalmi szószedete - alapján épp úgy nem kérdéses, mint az, hogy a hazában mint a legmagasabb rendű kollektívumként tételezett entitásban csalódott. Gondolatilag jóval frissebbeknek érzem azokat a darabokat, amelyek az egyén felől kérdeznek rá a tágabb közösség mibenlétére, valamint próbálják értelmezni a mindennapok színterein tapasztaltak és a fejünkben élő konstruált, idealizált "haza" közötti ellentmondásokat. (Például: "De látod, én most is ébren vagyok. Mögöttem rakva / a könyvespolc. Mit ér? Könyvekkel már nem tévesztelek össze." Schein Gábor: Karácsony másnapján, 2011). Aligha véletlen, hogy a Kemény-vers mellett Erdős Virág Édes Hazám című darabja futott be komoly karriert; a vers félcigány prostituáltja egy nagyon is hétköznapi és mindinkább magától értetődő jelenség, az egymás iránti szolidaritás dermesztő hiányának, az emiatti végletes kiszolgáltatottságnak az intenzív átélésére kényszeríti olvasóját. Ha van közéleti jelentőségű darabja az antológiának, Erdős Virágé vitán felül az: társadalmi szolidaritás nélkül elképzelhetetlen egy olyan világ, ahol legalább az esélye megvan mindenkinek arra, hogy ne érezze magát elárultnak és becsapottnak.
Magvető, 2012, 384 oldal, 3200 Ft
