Valóban rengeteg csatolmány, novellacsíra szabdalja keresztbe a cselekményt, az időkezelés megokoltsága sem kielégítő, hiányzik a Vonalkód és a Pixel szigorú szerkesztése, azok hézagmentes illesztései. A szöveg néhol az indokoltnál hosszabban fókuszál bizonyos ráncokra, ahogy egyes újra és újra felbukkanó figurák (a róluk félig megírt novellák, epizódok révén) is nagyobb terjedelemhez, túlzott, megtévesztő jelentőséghez jutnak a fő attribútumaik jelzésértékű felvillantásánál (Tony és a nyugati esély, Jenőke és a nyilas múlt). Mintha a regény nem bízna központi szereplőinek erejében, a történet sokfelé elszivárog, félrevezető nyomokat, tócsákat hagy, így ez is gyakran cipőpasztával van kikenve, mint az akvárium sarkainál a megrepedezett gittelés.
Mindezek ellenére nagy szerencse, hogy az Akvárium legfőbb ambíciója éppen az, amit túlbiztosítás és nehézkesség nélkül sikerül teljesítenie: egy korszak idő-, érzelem- és tértapasztalatának lenyomatát adja szereplőinek mindennapjain, közérzetén keresztül. Az időn kívüliség és a létezés tere, a város, a környék földrajza, egy alig múló kor relikviái beépülnek az identitásba, így lesz alaptapasztalat, hogy az időre hályog tapad.
Noha elsősorban talán nem is egy család, hanem egy korszak a regény tárgya (amelynek néhány vonását az asszonyok bizalmasa, a magányos Gabi bácsi kicsit mintha rezonőrként festené meg), a narrátor mégsem mond többet a történelemről és a közéletről, mint amennyit szereplői érzékelnek belőle. A történelmi távlatot és leckét nem erőszakolja látványos díszletként a cselekmény mögé, az csupán sokszor figyelmen kívül hagyott körülmény (Rákosi-beszéd szól a hangszóróból; 56-ban semmit nem lehet kapni a piacon, "Edit néni nem sokat értett az egész felfordulásból").
A fentiekből következően az autisztikus tüneteket produkáló, holokauszt-túlélő Edu tűnik a legfontosabb (egyébként is a legkövetkezetesebben kidolgozott) karakternek, miközben a direkt szerzői részvétet is megússza. A korszak maga Eduként antropomorfizálódik, miközben a többi figurához képest ő sokkal kevésbé traumatizált a rendszer által. A rendszerhez való különös hasonlósága létezésének alapvonásaiban gyökerezik: "az élete egy korábbi szakaszában meglehetősen sok lesoványodott emberrel találkozott. Neki az se tűnt régmúltnak, mint ahogy a jelen se tűnt jelennek, hanem mindig, minden egyszerre történt, átláthatatlanul, izzó és idegen fényben, ám az érzelmek hosszúra nyúló árnyéka nélkül, amely a puszta tapasztalatot emlékké lényegíti." Ha mindehhez még hozzátesszük, hogy "Edu mindent akkurátusan megcsinált", "úgy dolgozott, mint a gép", és hogy ebben kevés volt a tervezés, a tudatosság, akkor általa élesen illusztrálódhatna a mindenki szem a láncban tétele is.
Vera ugyanakkor egy nyomasztó érában megszerzett élményei, az őt ért hatások révén jut el hasonló időérzetre: "az örök jelen állott, barna levegőjében pácolódnak, folytonosan ugyanazokat a mondatokat ismételgetve." Megcsontosodnak tehát a kizsarolt, nevetséges életek, amelyeket a törtetés (Lali lángossütödéje) vagy a lelkesülés (Jóska bácsi akváriuma) sem tud ellágyítani, menekíteni.
Az eredeti funkciójában és Hófehérke üvegkoporsójaként is feltűnő akvárium is leginkább a korszak leképezéseként fogható fel, leírásai a félhalottság, félig létezés állapotát mutatják. Időtlenné tágult lebegés, "ködösen gomolygó víz alatti város", amelyikbe az amerikai szövőlepke nem merül le, "évtizedek óta lassan erjedő miazmás mocsár". A regény összes szereplőjének ez az akvárium lehetne a metaforikus élettere. És persze nem csak Weiningerék, hanem egy egész ország élt algásodó akváriumban, amit még csak nem is egy darabka tengernek, hanem legvidámabb barakknak mondtak.
Magvető, 2013, 172 oldal, 2990 Ft
