GYEREK + KÖNYV - Kortárs irodalom a NAT-on túl

Valami éhség

Könyv

Miközben az állam tűzzel-vassal igyekszik ellehetetleníteni a kortárs irodalom tanítását, lelkes, kitartó tanárok, elhivatott szerkesztők meg persze az igyekvő szerzők révén mégiscsak eljut valahogy a diákokhoz az élő irodalom is.

„A jelenlegi, több évszázados múltra visszatekintő oktatási rendszer nem halad a korral, elavult struktúrát örökít át. Nem reagál semmilyen módon sem a gyerekek agyára, lelkére, felfogóképességére, sem a külvilág technológiai változásaira. Maga az alaprendszer rossz: a számon kérő, frontális oktatás, amelynek során minél több tárgyi tudást igyekeznek betáplálni a gyerekek fejébe, miközben rendkívül szükséges alapkompetenciákat nem tudnak átadni a tanárok” – mondja Király Levente író, költő, a Nem kötelező – Kortársak és kimaradók című, középiskolásoknak szóló prózai szöveggyűjtemény szerkesztője. „Nem az a fontos, hogy egy gyerek úgy tegyen, mint aki elolvasta az Egri csillagokat, majd feleljen belőle. Sokkal fontosabb lenne, hogy »megtanuljon olvasni«. Folyamatosan, tömegével veszítjük el ugyanis az olvasókat. Az, hogy az emberek nem értik a szövegeket, a magyartanárok, a szülők, az írók, a könyvkiadók és az újság­írók közös vesztesége.”

 

Mi a célunk vele?

„Nagyon fontos, hogy tanítsák a kortárs irodalmat, le kellene dönteni a falat, ami felépült a diákok, az írók és a szövegek között” – mondja Czinki Ferenc író, irodalomszervező.

Péczely Dóra, a Tilos az Á Könyvek szerkesztője szerint az a kérdés, hogy mi a célunk az irodalomtanítással. „Mert rendben van, hogy át kell örökíteni az irodalmi hagyományokat, és valóban fontos a szövegértés fejlesztése, miképp az esztétikai ízlés kialakítása, a nyelv mélyebb ismerete is, de a legfontosabb talán az volna, hogy ezek nyomán a gyerekek olvasó emberekké váljanak. Hogy az irodalom, a színház, a kultúra mint örömforrás legyen jelen az éle­tünk­ben. Egyáltalán nem gondolom, hogy el kellene hagyni a klasszikusok szövegeit, azt viszont igen, hogy mindent a megfelelő életkorban érdemes olvasni. Körülbelül 16 éves kortól jön el az az időszak, amikor eldől, kit érdekel jobban az irodalom és kit kevésbé. Az a cél, hogy aki az utóbbi csoportba tartozik, az is szívesen olvasson a későbbiekben, aki viszont az előbbibe, az előtt megnyílhassanak Esterházy Péter, Virginia Woolf vagy Karl Ove Knaus­gård könyveinek titkai is.”

„Évtizedes diskurzus zajlik arról, hogy nemcsak a magyarórákon, hanem globálisan hogyan kellene megváltoznia a tananyagnak. Hogy egyáltalán mire akar felkészíteni az iskola. Gyökeres átstrukturálásra lenne szükség” – mondja Vinczellér Katalin, egy budapesti gimnázium tanára, hozzátéve, hogy egy 21. századi diák számára inspiráló szövegeket biztosan nem a 19. századi történet­írókban fogunk találni. És ha ezt a „központi akarat” nem is hajlandó elismerni, „a gyakorló magyartanárok számára nyilvánvaló, hogy valamilyen szinten muszáj a kortársakhoz (is) fordulniuk. Közhely, de igaz, hogy egyre súlyosabbak a régi szövegekkel kapcsolatban a megértési nehézségek. Ezek leküzdéséhez rengeteg idő kellene, ennyi időnk pedig nincsen. Emiatt én a klasszikus irodalomból nagyon megszűrve és sokkal kevesebbet tanítanék, azt viszont nagyon alaposan. A kortárs művek nyelvéhez, még inkább (szocio)kulturális világához könnyebb a hozzáférés, ezért bizonyos rétegekkel nem kell megküzdeni, hogy a megértésig és ezáltal az élvezetükig eljussunk.”

Király Levente szerint radikális reformokat is elbírna az irodalomoktatás, ő maga például a nemzeti alaptantervnek csak úgy a 10–20 százalékát tartaná meg. „Vannak alapvetések, egy Petőfi-életművet nyilvánvalóan ismerni kell, de nagyon sok mindent »kidobálnék« a tanrendekből, óriási szabadságot adva a tanároknak. Ismerjük meg természetesen a Himnuszt, a Szózatot, Shakespeare-t, Vörösmartyt, de utána a tanár, az iskolatípus, az osztályösszetétel határozza meg, miről, milyen mértékben és milyen hangsúlyokkal legyen szó. Ennek alapfeltétele lenne, hogy az állam megbízzon az állampolgáraiban… Bízni kellene a tanárokban, mert ők tudják felmérni, mit, hogyan kell oktatni.”

„Korábban – idézi fel Vinczellér Katalin – a magyar irodalomoktatásban létezett a kortárs irodalom érettségi tételként, ezért lényegében megkerülhetetlen volt, hogy mai szerzőkkel és szövegekkel is találkozzanak a diákok. Ez se volt éppen egyszerű, mert a fogalommeghatározás hiánya miatt definíciós nehézséget okozott, hogy mit is nevezhetünk kortársnak, de azért a kortárs irodalmat valamilyen formában mégis tanították. Ma egyértelműen érzékelhető egyfajta kortárséhség. Mi pedig azon dolgozunk, hogyan lehet ezt a kortárséhséget úgy kielégíteni, hogy közben tényleg mindenki nyugodt lehet: a gyerekek le tudnak érettségizni.”

 

A kulcsok

E „kortárséhség” jegyében az utóbbi pár évben megnőtt az érdeklődés a különféle szépirodalmi, ifjúsági vagy tematikus antológiák iránt, és e válogatáskötetek tanári, esetleg szülői közvetítéssel jutnak el a célközönségükhöz. A 2017-es Szívlapát című verses gyűjteményben 85 kortárs költő 150 verse olvasható, Acsai Rolandtól Kiss Judit Ágnesen és Nádasdy Ádámon át Závada Péterig. Az antológia darabjait Péczely Dóra szerkesztő olyan, korábban már megjelent szövegből válogatta, amelyek bár eredetileg nem feltétlenül a kamasz olvasókat akarták megszólítani, mégis „utat találhatnak a fiatal olvasókhoz”. A kötet öt ciklusában olvashatunk a nagy témákról: szerelemről, születésről, létről és nemlétről, de megtalálhatjuk az istenkereső, ars poetica jellegű, valamint a történelmi, köz­életi témájú verseket is.

A Nem kötelező – Kortársak és kimaradók rövidpróza-gyűjtemény több mint kilencven novellát tartalmaz, és két kivétellel (Örkény és Kertész) csak olyan szerzők szerepelnek benne, akik kimaradtak a Nemzeti alaptantervből (NAT) vagy a kerettantervből, így remekül kiegészíti a „hivatalos” tankönyvet. Fontos szempontja volt a válogatásnak, hogy lehetőleg gyerek vagy fiatal főhőse legyen a novelláknak, segítve az azonosulást. Király Levente szerint a kortárs prózának a nyelvezetét könnyebben megértik a diákok, s az ott ábrázolt élethelyzetek sem idegenek számukra. „A Kincskereső kisködmön például sok diáknak sokkot okoz már évtizedek óta, mert az ábrázolt falusi világ szinte teljesen eltűnt mára – mutat rá Király –, maga a ködmön szó is régies, de a körtemuzsikát is magyarázni kell. Visszafelé kellene építkezni: előbb a jól érthető kortársakkal kezdeni, és amikor már sok szöveget olvastak és értelmeztek a diákok, erre a rutinra építve tanítani a súlyosabb klasszikusokat.”

A Magyartanárok Egyesületének tagjai évről évre elkészítik az Aegon Művészeti Díjjal kitüntetett vagy a díjra jelölt kortárs művek tanítását szolgáló tananyagokat, oktatási segédleteket. Minden ilyen tancsomag magából a tananyagból, egy óravázlatból, és melléklet gyanánt a diákoknak kiosztható feladatsorokból, szemelvényekből, szövegrészletekből, illetve kiegészítő diasorokból áll.

Számos különböző szervezet abban segíti a magyartanárokat, hogy az irodalmat írókkal, költőkkel találkozva mutassák be az iskolákban. A klasszikus felállás szerinti író-olvasó találkozót tartanak az irodalomórák keretében vagy délutáni külön programként, ahol a szerző a saját pályájáról és műveiről mesél, esetenként fel is olvas. Sok gyerek ilyenkor találkozik először irodalmárral, íróval, és csodálkozik rá arra, hogy írónak lenni nem csupán valamiféle romantikus ethosz. A beszámolók alapján az ilyen alkalmakat imádják a diákok, és némi feszengés után olyasmire is bátran rákérdeznek, vajon az adott szerző tényleg beleírja-e saját életének momentumait a műveibe, vagy a barátaink szólásmondásait szabad-e beleszőni az irodalmi alkotásokba. Több szervezet is futtat hasonló programokat, például az Ifjúsági és Gyermekirodalmi Centrum vagy a Hubby (azaz a Magyar Gyerekkönyv Fórum). A Szépírók Társaságának most indul az Európai Unió által is támogatott projektje, amelynek keretében a következő két évben kortárs írók és költők a magyartanárokhoz csatlakozva fognak rendszeresen órákat tartani általános és középiskolásoknak (a tanár szakos egyetemistáknak és főiskolásoknak pedig workshopokat arról, hogy milyen hatékony módszerek léteznek a kortárs irodalom láthatóvá tételére az iskolákban). A rendhagyó órákon a szerzők – amellett, hogy saját magukat is prezentálják – alapvetően a tananyaghoz alkalmazkodnak majd, de jelenlétükkel és alkotásaikkal másfajta megközelítési, értelmezési lehetőséget kínálnak a diákoknak. A projekt alapvető célja az, hogy megmutassák, miként táplálkozik a kortárs irodalom a klasszikusból, ezáltal rávilágítva arra is, miért alapvetés az utóbbi ismerete. „Szívesen vállalok el ilyen jellegű felkérést – mondja erről Czinki Ferenc –, nagyon jó tapasztalataim vannak.”

NAT és a kortárs

 

„A Kárpát-medencei magyarság kultúrájának, nemzeti identitásának egyik legfontosabb alapja az anyanyelve és az ezen a nyelven megszólaló irodalma. Nyelv és irodalom: nemcsak hagyományt teremtenek, hanem folyamatos változásukkal jelent és jövőt is alakítanak. A magyar nyelv és irodalom tantárgyak kiemelten fontos területei a nemzeti öntudatra, önazonosság-tudatra nevelésnek. Nyelvünk, közös történelmünk, keresztény alapú vallási és művészeti hagyományaink összekötnek bennünket: korokat, alkotókat, befogadókat és műveket. Egy kulturális hagyományhoz tartozunk, egy nemzet vagyunk” – olvasható az új NAT magyar nyelv és irodalomról szóló részében.

Az alaptanterv szerint „az irodalomtanításban kiemelt szerep jut azoknak az alkotóknak, akik igazodási pontként erkölcsi magatartásukkal, kiemelkedően magas szintű életművükkel alapvetően határozták és határozzák meg a magyar közgondolkodást”. Az irodalmi alkotásoknak értékközvetítő funkciójuk van, ezért a magyar irodalom tantárgy tananyaga olyan normatív értékeket közvetít, amelyek a társadalom döntő többségének értékvilágát tükrözik. Az iránymutatás szerint a magyar irodalom oktatása folyamatosságában, az egyetemes irodalom pedig szigetszerűen, a legjelentősebb alkotók és alkotások bemutatásával történik.

A NAT-ban az olvasható, hogy „a tanár szabad döntése, szakmai felelőssége, hogy az adott tananyaghoz adekvát módszertani, értékelési módot válasszon, hogy órái élményt adók legyenek”. Ehhez az óraszámok 80 százalékát a kerettantervben meghatározott törzsanyag tanítására kell fordítani, a fennmaradó 20 százalékot a szaktanár szabadon választott témák feldolgozására fordíthatja, amelyek kiválasztásába akár bevonhatja a tanulóit is. Ám ha a szaktanár úgy ítéli meg, hogy a törzsanyag elsajátításához tanulóinak az órakeret akár 100 százalékára szüksége van, rendelkezhet ezekkel az órákkal.

Az új tanterv ezzel lényegében lehetetlenné teszi, hogy a gyerekek eltérő képességeire vagy érdeklődésére figyeljenek. Mint ismert, a NAT ellen felemelték a szavukat a fontosabb pedagógus-szakszervezetek, a szakmai szervezetek, hiába. Az irodalomoktatás terén elsősorban az okozott felháborodást, hogy az úgynevezett kötelező életművek közé a NAT-ba Adyval, Arany Jánossal vagy József Attilával azonos szinten került be Herczeg Ferenc, és a korábbinál jóval nagyobb hangsúlyt kapott Wass Albert és Nyirő József munkássága, miközben Kertész Imre vagy Ottlik Géza csak a tananyagot évfolyamokra és iskolatípusokra lebontó kerettantervekben kapott helyet utólag. (Már-már meglepetésként hatott, amikor kiderült, hogy a tanterv ajánlott részében végül Esterházy Péter is szerepel). A magyar nyelv és irodalom tantárgyak kötelező törzsanyagában csak lezárt, „biztosan értékelhető” életművek szerepelnek, vagyis a szó klasszikus értelmében vett kortárs szerzők nem.

A magyar közép­iskolákban hagyományosan kronologikus a magyartanítás, így olyan, hogy „kortárs tanmenet” nem létezik, de hogy a klasszikus szöveg mellé milyen kortársat emelnek be a pedagógusok, annak van nyoma a tanmenetekben. A sok éven át, sok helyen használt Pethőné Nagy Csilla írta tankönyvek sok kortárs párhuzamot kínáltak fel, de a magyartanár szabadon dönthetett, hogy azokból mit és mennyit tematizál az órákon, és abban is szabad kezet kaptak eddig a tanárok, hogy a „kortárs irodalom” tétel kapcsán mit dolgoznak fel. A leggyakrabban Dragomán György, Tóth Krisztina, Grecsó Krisztián, Parti Nagy Lajos művei jelentek meg, de az utóbbi egy-két évben volt több olyan iskola is, ahol például konkrétan a Szívlapát című versantológia volt a kortárs irodalmi tétel.

Neked ajánljuk

Szécsi Noémi: Nem és nem

  • Szécsi Noémi

Erős szíve legyen annak, aki kicsavarja az olvasó tömegek kezéből a Jókaijukat. Ez egy szent kötelék, elszakíthatatlan.

Gépre kötve

Magyar közéleti influenszer nem robbantott nagyobbat az elmúlt időszakban, mint Gulyás Márton a Partizán elindításával. De itt rögtön tisztáznunk kellene, hogy mi is pontosan az a felület, ahol a Partizán működik.

Határkeresők

Leszbikus anyák, bocsánatot kérő gyilkosok, a mennyországba beszívva-bemargaritázva igyekvő floridai nyugdíjasok. Megnéztünk pár filmet az idei BIDF programjából.

A sötétség oldalvizein

  • Bacsadi Zsófia

Sokáig úgy tűnhetett, hogy a holokauszt marad a zsidókról zsidók által mesélt történetek sarokköve, a meghatározó trauma, amely évtizedek múltán is formálja az elbeszélést és a népirtás után született generációk identitását.

Lawrence Ferlinghetti (1919–2021)

  • Kálmán C. György

Nyilván vannak néhányan, szerencsések, akik személyesen is ismerték, magyarok is. Biztosan csupa jó emlékük van róla, azt hiszem, hogy szívélyes, kedves, kedélyes vendéglátó lehetett.

„Dúdolok neki Prokofjevet”

  • Soós Tamás

Játszik az agyafúrtan rockos Óriásban és az írókat könnyűzenészekkel összehozó Rájátszásban, de az elmúlt években szólóban találkozhattunk vele. Apaságról, Háy-versekről és a február végén megjelent második szerzői lemezéről beszélgettünk.

„Nem volt terv”

Huszonkét éves korában hagyta el az országot, jelenleg Thai­földön van a műterme. Minden munkája – bár a formák, a színek és olykor a médium is változnak – az ember, az emberség helyét keresi a szűk és a tágabb környezetben. Művészetről és hazáról beszélgettünk Messengeren, egy kalandos életút történeteinek a keretében.

Iskolajáték

A nálunk még kevéssé ismert amerikai író-költő regénye számos elismerést kapott, mérték­adó irodalmi fórumok szavazták be az év legjobb könyvei közé, Pulitzer-díjra is jelölték.

„Mint egy Molotov-koktél”

Nemrég magyarul is megjelent harmadik regénye, Az iskola Topekában lelkes fogadtatásra talált Amerikában. A New Yorkban élő íróval a város jövőjéről, a Trump-korszak gyökereiről és a költőket érő kínos kérdésekről is beszélgettünk.