Magyar Narancs: A Fandorin-regényekben egymást érik a klasszikusok: Dosztojevszkij, Tolsztoj, Bulgakov szellemei szépen megférnek a gyanúsan szuperhősszerű detektívvel és a kezében tartott krimiszállal.
Borisz Akunyin: Szabadon garázdálkodom az orosz irodalomban, és persze a nem oroszban is. Olyan ez, mint egy nagybani társasjáték, lehet találgatni, mi honnan való, milliószám vannak a regényeimben rejtett, kevésbé rejtett és szemet szúró utalások, idézetek, centók. Meglehetősen tipikus írói eset vagyok, teszem, amit a korszellem diktál. Az ismereteim kilencven százaléka könyvekből származik, könyveken nőttem fel, s a mai napig az irodalomra támaszkodom. Mindent, ami írtam, na jó, majdnem mindent az olvasmányélményeim ihlettek.
MN: Melyik Fandorin-történet megírását élvezte a leginkább?
BA: Mindegyiküket élveztem, kivéve talán azokat, amelyek nem akartak véget érni, s minél tovább bonyolódtak, annál kevésbé tudtam tartani a ritmust. Bevallom, nem vagyok az a szülő, aki egyformán szereti a gyerekeit, vannak kivételezettjeim, amelyeket jobban szeretek a többinél. A fogantatás pillanatában, amikor még csak az ötlet született meg, még mindegyik csodás darab, a legjobb könyv, amit valaha is írtam. Aztán jön az írás, egymás mellé kerülnek a szavak, és ami nemrég még fenomenálisnak tűnt, kezd egészen közönséges, nem is olyan tetszetős alakban feltűnni. Még sosem volt annyi türelmem vagy tehetségem, hogy olyannak írjak meg egy történetet, amilyen tökéletesnek embrióformában létezett. Valami mindig elvész útközben. Olyan ez, mint egy kancsó vízzel futni, valamennyit mindig kiöntesz. A legjobb regényeim azok, ahol az eredeti tartalomnak mondjuk csak az egyötöde ment pocsékba. A leggyengébbek pedig azok, ahol a fele. Ha azt látom, hogy ennél nagyobb a veszteség, nem adom ki a regényt. Ez is előfordult már néhány alkalommal.
MN: Melyeket tartja ilyen "egyötödös" sikereknek?
BA: Talán az Akhilleusz halálát és a Pelagia-sorozatból a Pelagia és a fekete szerzetest.
MN: A Pelagia-sorozatból egy sem jelent meg minálunk.
BA: Pelagia nővér egy szeplős, okulárés apáca, akinek megvan az az apácákhoz méltatlan tulajdonsága, hogy remek nyomozó, és emiatt persze állandóan bajba is kerül. Pontosabban háromszor került bajba, mert mindössze egy trilógiát szenteltem neki, de a címek (Pelagia és a fehér buldog, Pelagia és a fekete szerzetes, Pelagia és a vörös kakas) alapján akár trikolórnak is nevezhetjük.
MN: Fandorin egyenes ági leszármazottjait is megtette regényhősnek. Például az unokáját, Nyikolaj Fandorint, de a dédunoka, Nyikolaj fia is megkapta a maga regényét, méghozzá egy gyerekkönyvet, mely a legifjabb Fandorin időutazó kalandjainak állít emléket.
BA: Nyikolaj Fandorin egy négyrészes sorozat főszereplője. Nagy kedvet éreztem ahhoz, hogy a mai Oroszországot is belevegyem a történeteimbe, s erre egy unoka remek lehetőséget adott. A cselekmény mindig két szálon fut, minden történetnek van egy mai és egy történelmi síkja. A dédunokával és a gyerekkönyvvel viszont egy másik irodalmi ambíciómat éltem ki. Öt évvel ezelőtt egy olyan sorozatba kezdtem, melynek minden egyes darabja egy-egy általam megkerülhetetlennek tartott irodalmi műfaj példája. Eddig négy ilyen jelent meg, s mindegyiknek a műfaja (Gyerekkönyv, Sci-fi, Kémthriller, Kalandos utazás) adja a címét is. Az igazat megvallva a törzsközönségem nem volt elragadtatva ettől a kis kísérlettől. Feleannyi ment el ezekből, mint a Fandorin-regényekből. De nem bánom, az ilyen gyakorlatok felfrissítenek.
MN: A kritikusok szerint Fandorinnal visszacsempészte a minőséget az orosz tömegirodalomba. Akadtak követői?
BA: Előttem is voltak, utánam is lesznek, és velem párhuzamosan is működnek hasonló alakok. De konkrét példáért forduljon a feleségemhez, én ugyanis, amióta fikciót írok, felhagytam a regényolvasással. A feleségem az, aki mindig beszámol, ha valami érdekeset olvasott. Megbízom az ízlésében. Krimiben Elena Mihalkova a kedvence, hagyományos prózában Ljudmila Ulickaja, fantasyben pedig Dimitrij Glukovszkij.
MN: A szovjet érában is születtek jó detektívtörténetek?
BA: Egy jó detektívtörténetnek mindenekelőtt izgalmas bűntényre és izgalmas bűnözőre van szüksége, de ilyenek hogy is létezhettek volna a földkerekség legboldogabb társadalmában, nem igaz? A SZU nem volt jó termőtalaj az érdekes gazembereknek. A valóságban biztos léteztek, de az irodalomban nem volt helyük.
MN: A Temetői történeteket a saját nevén és az írói álnevén jegyzi. Miért volt szüksége Akunyinnak Grigorij Cshartisvilire?
BA: Mert Akunyin nem ír esszéket, a könyv felét viszont esszék teszik ki. Bevallom, az olvasóknak kevésbé tetszettek Akunyin szerzeményei, mint a szerzőtárs írásai.
MN: Használ vagy használt más írói álnevet az Akunyinon kívül?
BA: Minden egyes alkalommal, amikor egy könyv álnéven jelenik meg az orosz piacon, és bizonytalan a szerző kiléte, az olvasók és a kritikusok egyaránt rám mutogatnak. Ahogy mondani szokás, sem megerősíteni, sem cáfolni nem szoktam, ha ilyesmi felmerül.
MN: Csehovból is krimit csinált. A sirályban hol találta meg a krimiszálat?
BA: Az én drámámban nagyon is felmerül az idegenkezűség Konsztantyin Trepljov halálával kapcsolatban. A sirály nálam egy locked room mistery, a zárt szoba rejtélyét kell kinyomozni a darabban.
MN: Fandorin is feltűnt az orosz színpadokon.
BA: Három színdarabja is létezik, be is mutatták mindhármat.
MN: Ha befejezi egyszer a Fandorin-sorozatot, elteszi láb alól a hősét?
BA: Semmi esetre sem. Csak egy módja lehet Fandorin végzetének: ha feljut a mennyországba.
