Mivel a tavalyi Könyvfesztivál elmaradt, az ideit pedig őszre halasztották, huszonhat tagú zsűrink másfél év világirodalmi termését értékelte – ez pedig legalább annyira kedvezett a lista reprezentativitásának, mint amennyire torzította azt. Másfél év a könyvkiadásban nagy idő, főleg annak tükrében, hogy a sorozatok idejét éljük: van, akitől ennyi idő alatt egy trilógia is megjelenik. Magyarul szinte párhuzamosan futnak Ali Smith és Knausgård Évszak-kvartettjei, mellettük pedig Rachel Cusk Körvonal-trilógiája is teljes egészében megjelent – csakhogy az egyenletes színvonal esetükben hátrány.
Minimum tizenegyes! A Magyar Narancs irodalmi sikerlistája – világirodalom
A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (jelen esetben a tavalyi, elmaradt Könyvfesztivál óta) első kiadásban vagy új fordításban megjelent szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk a világirodalom köréből, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva.
A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Báder Petra, Bajtai András, Balajthy Ágnes, Bárány Tibor, Bényei Tamás, Csehy Zoltán, Domsa Zsófia, Faragó Kornélia, Gyürky Kata, H. Nagy Péter, Keresztes Balázs, Krusovszky Dénes, L. Varga Péter, Lapis József, László Ferenc, Melhardt Gergő, Mohácsi Balázs, Németh Zoltán, Radics Viktória, O. Réti Zsófia, Salát Gergely, Sári B. László, Smid Róbert, Szép Eszter, Thomka Beáta, Urbán Bálint.
A lista legnagyobb vesztese így a már említett Cusk: ha kritikusaink nem művekre, hanem szerzőkre szavaznának, a kanadai szerző 40 ponttal a harmadik helyen hegyelne – csakhogy hiába kapott mindhárom kötetére szavazatot, még a legerősebbnek ítélt Babérok is lemaradt a listáról. (Cusk trilógiájának első kötetéről lásd: Körvonal, Magyar Narancs, 2021. április 28.)
Ami a listára felkerülteket illeti, minden tendenciával szembement volna, ha nem Karl Ove Knausgård Harcom-sorozatának záróköve (Harcok) nyeri a vetélkedést. A meglepetést inkább a végeredmény kiegyenlítettsége okozza: Anne Sextonnak elég lett volna még egy kritikusnál a második helyen végeznie, hogy beelőzze. Örvendetesen kiegyenlített a listán a nemek aránya: hat férfi és öt nő alkotása szerepel rajta, utóbbiak adják a lista teljes líraszekcióját. Végül, bár ritka madár hasonló összesítéseinken a zsánerszerző, most Kim Stanley Robinson révén a sci-fi is képviselteti magát – ami sosem jelent rosszat. Vágjunk is bele!
Mindannyiunk Karl Ovéja a Harcom-saga utolsó részével elérkezett az elsőhöz: Malmőben vagyunk, ahol egyszerre kapunk bepillantást a Knausgård család fagylaltozási szokásaiba, és a Halál kiadásának előmunkálataiba – vagyis innentől a hexalógia is alakítja önmagát, ami még az autofikciónak is egy egészen perverz metaszintje. (A kötetről lásd: Az erőteljes közelség, Magyar Narancs, 2021. szeptember 15.) Már az első oldalon kiderül, hogy Karl Ove még mindig híján van a klasszikus férfi attribútumoknak (előbb nem tud beindítani egy bérelt autót, majd nem talál ki a lakóhelyéül szolgáló városból), s hamarosan az is bebizonyosodik, hogy továbbra sem az év apája díj fő várományosa (vajon van ember, aki komolyan gondolja, hogy ha tíz lökés után kirángatja a hintából az azért majd’ megvesző óvodását, az nem fogja zokogva arccal a homokba fúrni magát?). Íróként is elköveti az összes olyan hibát, amiért egy kreatívírás-órán kerékbe törnék: ötletszerűen ugrál át a műelemző esszéből a rögrealista eseményleírásba, sportot űz abból, hogy leginkább a legérdektelenebb eseményeket részletezze, ráadásul halmozza a funkciótlan leírásokat. Ha mindez így lenne igaz, akkor szerkesztőként és olvasóként is kínszenvedés lett volna olvasnom, de Knausgård prózája, memoárja vagy önperformance-a egyre csak sodor, letehetetlenül – nem véletlenül kötött ki a lista élén.
Aki csak az első két helyezett köteteit olvassa, gondolkodóba kell, hogy essen: miben különbözik egymástól a mai és a fél évszázaddal ezelőtti, a szerzőt középpontjába helyező önirodalom? Ha a Knausgård fémjelezte autofikció a 2010-es évek talán legjobban megfogható irodalmi trendje, akkor a vallomásos líra a kora hatvanas éveké Sylvia Plath-tól John Berrymanig – no meg Anne Sextonig, akinek költészetéért máig olyanok rajonganak, mint Peter Gabriel vagy Madonna. Legközelebbi irodalmi rokonával és barátjával, Plath-szal (akinek elvesztését a Sylvia halála című versében próbálja feldolgozni) szemben ugyanakkor Sexton magyarul jószerével lefordítatlan maradt – mostanáig. A verseket olvasva mindenesetre kijelenthető: bár mind az autofikciós szerzők, mind a vallomásos költők kinevetik Roland Barthest (különös egybeesés, hogy A szerző halála épp Sexton Pulitzer-díjának évében jelenik meg), s mindketten traumafeldolgozásra vagy identitáskrízisük feloldására használják az irodalmat, s bár ez a „módszer” a hatvanas években a pszichiátriát megjárt „deviáns művészek” sajátja volt, mára megérkezett a hétköznapok emberéhez. Sexton lírája folyamatosan a traumatikus gyerekkor, a fájdalmas nőiség és testtapasztalat, s legfőképpen a halál körül kering hol hétköznapi, hol újszövetségi keretezésben. A visszatérő motívumok ugyanakkor nem jelentenek statikusságot: különböző tónusban és intenzitással, de folyamatosan keres, Istent, értelmet, kiutat, s mindig: önmagát.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
