Könyv

Miért nehéz a szexről írni? Kell-e jó katolikusnak lenni egy buggyantott tojás elkészítéséhez? És mivel lehetne megkenni a pápákat – régieket és újakat? Mindez kiderül A Lemprière-lexikon világhírű szerzőjével, Lawrence Norfolkkal készített, lapunk friss számában található interjúból. Az viszont, hogy Norfolk szerint miről kell majd írni 300 év múlva, illetve hogy milyen is volt számára az a bizonyos első alkalom, csak itt és most olvasható.

A szerző debütáló kötete olyan, mintha egy kis Térey Jánost, Schein Gábort, Borbély Szilárdot és Marno Jánost összeturmixolnánk, és bő lére eresztve tálalnánk. Bő lére, mondom, hiszen a vékonyka verseskötet a maga 66 oldalával is túlírtnak tűnik. Olyan, a kortárs költészetben közhelynek számító tematikákkal dolgozik, mint a város, az utazás, a múlt, a test és ezek különféle kombinációi. Ezzel önmagában még nem lenne baj, csakhogy a versek az említett költők árnyékában nemigen képesek új hangot találni, vagy ami ezzel egyenértékű, nem mondanak újat.

Morfondírozhatnánk azon, hogyan használható ma az avantgárd mint technika, mint attitűd, és közelebbről: mire jut vele a Vass Tibor nevével fémjelzett Spanyolnátha folyóirat és köre. De az online kiadvány harmincéves főszerkesztő-helyettesének ötödik kötete más, bár nem kevésbé nagy horderejű információkkal szolgál: "...én a reklámszakmából élek, Enikő fodrászol, az albérletből nemrég szabadult lány tanul. Berka zombifilmeken nevelkedett, engem Zsírsátán tanított az életre, Vass JA-díjas, Marci Johannát szereti..." Ha szeretnék tudni, mi a helyzet Anettel és Virággal, feltétlenül vegyék meg Székelyhidi könyvét. Egyébiránt nem ajánlom.

Elhibázott cím ez, még akkor is, ha elsőre jól hangzik, könnyen megjegyezhető, és tulajdonképpen bármit rejthet maga mögött. Ezt a titokzatosságot igyekszik is fenntartani Barlog, noha sok értelme nincsen, hiszen a Maxim nevű hős csak az első novellákat uralja, ez a három szöveg viszont nincs komoly hatással a kötet egészére. Maxim afféle posztmodern Huckleberry Finn vagy Dean Moriarty lenne, aki szerzőnket kézen fogva kószál a szövegrengetegben, és közben pufogtatja jóravaló féligazságait. Barlognak azonban sokkal jobban áll a posztmodern anekdotázás, amikor csinálja, mint amikor beszél róla.

Kicsit olyan ez a könyv, mintha tömegsírból szólna. Volt egyszer egy Kádár-korszak, volt benne egy Magyar Nemzet nevű napilap, és volt egy zenekritikus ("civilben" zenetudós - és ez fontos mozzanat!), aki hetente közölt remek stílusú, okos, nem csupán napi érdekű, a hallgatóságot erősen orientáló beszámolókat.

Filozófusból lett üzletember, de már régóta csak az írásnak él. Negyedik regénye, a Rükverc színpadi bemutatóját követően élettapasztalat és alkotás viszonyáról, írói szerepvállalásról és az irgalom hiányáról beszélgettünk.

A minket körülvevő világ kortárs költészete lényegében eltűnt az életünkből. Miért nem érdekel ez senkit? És másfelől: biztos, hogy olyan nagy baj ez? Kinek hiányoznak ezek a könyvek? Érdemes-e ezen a gyakorlaton változtatni, és ha igen, hogyan lehet?

A drámainak tűnő címválasztás semmi riasztót nem takar, a szakadék a lista első és második fele, továbbá első és második helyezettje között húzódik.

A szerkezet csak elsőre tűnik bonyolultnak. Három műnemet helyez egymás mellé: a versek mellett találunk egy azóta díjat nyert drámát és egy verses elbeszélést. Lehetne ugyan zsúfolt és erőltetett is ez a kompozíció, ahogy több kritikusa célzott rá, de ha távolabbról nézzük, a kötetet összerántja a két nagy közös téma: szerelem és politika.

Megmagyarázni a megmagyarázhatatlant - egészen minimális poentírozással ez a szándék motiválta annak a több mint 37 000 tudományos műnek a megírását, amely a nemzetiszocializmus történetét, a náci Németország oly riasztó történelmi jelenségét tárgyalja.

Tudjuk, a fizika a laikusok óriási, képletektől, számoktól rettegő, sőt irtózó többsége számára maga a sátáni stúdium, mellyel ki lehet őket kergetni a világból.