Kritika

A művészettörténészeknek, kurátoroknak, gyűjtőknek és műkritikusoknak roppant kényelmes, ha egy művész stiláris vagy gondolati „fejlődése” zökkenőmentesen leírható, azaz ha az alkotó egyéni kézjegyű munkái (a kisebb kilengésektől eltekintve) beszuszakolhatók egy-egy „kategóriába”.

Nagyon szimpatikus, hogy a Radnóti Színház külső játszóhelyei rendre teret adnak a független színházi alkotóknak, mutatva, hogy a Kováts Adél vezette intézmény a tettek szintjén is szolidáris e lassan teljesen kifosztott szcénával.

Chick Coreának (1941–2021) a Müpa felkérésére komponált Concertóját posztumusz mutatta be három pártfogoltja, pár nappal korábban pedig egy másik amerikai zongorista példakép, Kenny Barron adott bemutatót olasz famulusával két zongorán a Zeneakadémián.

Barta Sándor expresszionista író, költő és szerkesztő a Kassák Lajos szerkesztette, 1916 és 1925 között megjelent folyóirat, a Ma körének egyik tagja – életművét számon tartja az irodalomtörténet.

„Ha költő lennék, beleköpnék a levesedbe” – mondja a lírai én a kötet legelső versének (Viszony) vége felé, aztán gyorsan hozzáteszi: „Nem vagyok költő. / Futár vagyok. / Nyugi.”

A koronavírus jelenléte nyilván ébren tartja az érdeklődést a zoonózis iránt is. Ez tudniillik az a rendre ismétlődő, evolúciós jelentőségű folyamat, amelynek során a gazdaváltásra amúgy is hajlamos kórokozók állati lakhelyük helyett másikat találnak maguknak, az emberekben.

A hétgyermekes család egyetlen szobában él, amely cipészműhely és varroda is egyben. Keleti szegénységbe születik az elbeszélő, és végül a nyugati jómódig jut. Shiri Zsuzsa Gittája mégis ugyanazzal az egyszerűséggel beszél régi dolgairól, mint az újabbakról.

A világ éppen legfontosabb – és egyben legborzalmasabb – eseményei most tőlünk alig néhány száz kilométerre zajlanak. Áttételesen pedig sokkal közelebb is: a határon, a pályaudvarokon, a befogadó családok konyhájában. Az ukrajnai háború mindenhol jelen van: a hírekben, beszélgetésekben, vitákban.

Koránt sincs minden jelentős történelmi személyiségben érdemi drámai potenciál: olyan keserű igazság ez, amelyet színműírók, rendezők, színészek és nézők egyaránt fájdalmasan megtapasztalhattak már a közel- és a régmúltban csakúgy, mint mostanában. S ezt persze nem csupán Pozsgai Zsoltok és Pekár Gyulák gyarló (kurzus)műveivel igazolhatnánk, elvégre azoknak vajmi csekély lenne a bizonyító erejük, hanem valódi drámaírók sikertelen kísérleteivel is

A „diszfunkcionális duó” kifejezés hallatán elsőre mindenkinek a Simon & Garfunkel ugrik be, de hasonló a helyzet a Tears for Fears tagjaival is. Utóbbi kettős most épp jó fázisban is van, rá­adásul bő 17 év után új lemezt adott ki The Tipping Point címmel. Az album kapcsán érdemes egy kicsit a korábbi pályafutásukra is visszatekintenünk.

Amikor Edgar Froese, a Tangerine Dream (TD) alapítója és majd’ fél évszázadig egyetlen állandó tagja 2015 januárjában tüdőembóliában elhunyt, sokan vélhették úgy, hogy a zenekarnak vége.

Jó Don Giovannit vagy Rigolettót ezerfelé találhatunk: lemezen és DVD-n, a térben utaz­va és az időben visszaugorva egyaránt. Erkel operáival egészen más a helyzet, hiszen ezek csak nekünk, magyaroknak fontosak – már ha fontosak egyáltalán, mert ezzel kapcsolatban bizony számos jel szerint van helye némi kételynek.

Hat szobabelső bukkan fel gyors egymásutánban a teljes sötétségből, később ezeket váltakozva látjuk majd. Vagy épp szinte végtelenítve suhannak el egymás után. Mire beleszédülnénk, megállítják a forgószínpad pörgését, rövid jelenet következik. Hamar vált a kép: mintha különálló kisfilmek peregnének. Másfél óra után eszmélünk rá: egyetlen, hosszúra nyúlt klipet láttunk.

Egy szóval sem említette senki az ukrajnai háborút: mintha az elménk ellenállna a párhuzamok (hangos) végiggondolásának. A valóság árnya így is nyomasztóan telepedett rá a Káva legújabb, felnőtteknek szánt komplex színházi nevelési előadására.