A „You can’t escape design!” felkiáltással néhány héttel ezelőtt találkoztam a prágai Designblok nevű rendezvényen. Most a fesztivál vászontáskáiról köszön vissza. Az üzenet arra a nagy igazságra világít rá, hogy a dizájn ott van az élet számos területén, még ha ezt nem is tudatosítjuk.
A kilencvenes évek végi posztbritpop időszak egyik legnépszerűbb szigetországi zenekara volt a Manic Street Preachers. A walesi csapat 1998-as, This Is My Truth Tell Me Yours című albuma másfél millió példányban fogyott, és szinte minden létező brit díjat bezsebelt.
Több mint két évtizede annak, hogy Omar Rodríguez-López és Cedric Bixler-Zavala, az At the Drive-In nevű poszthardcore zenekar tagjai a texasi El Pasóban megalakították, és gyors sikerre vitték a rocktörténet egyik legvalószínűtlenebb formációját.
A kiállítás fő témája egy híres bűntény, amelynek megtörténtében aktív (vagy néha passzív) szerepet játszottak: egy sírásó, egy bécsi börtönőr, egy a frenológia iránt élénken érdeklődő hercegi titkár, egy menstruációs problémákkal küszködő hölgy, valamint egy ismeretlen személy holtteste (vagyis a koponyája), több háború, egy sokáig üres mauzóleum, továbbá a hosszan tartó pereskedések. A kiváltó ok pedig Joseph Haydn koponyája volt, amely majd 150 éven keresztül várta, hogy elhelyezzék végső, kismartoni nyughelyére.
Végtelenül nyomasztó 160 perc. Nyomasztó, mert közünk van, nekünk, minden egyes kelet-európai embernek ehhez a Lengyelországban elkövetett politikai gyilkossághoz, akkor is, ha még meg sem születtünk a gyalázatos eset idején, és fogalmunk sincs az akkori történelmi helyzetről – és ezzel az érintettséggel szembesít bennünket ez a film.
„De a banda játszik bélyeggel a hátán / Ezerszer megírták, hogy egyikük a sátán” – hasogatta a kulisszákat 42 évvel ezelőtt Földes László, a Hobo Blues Band Rolling Stones blues című számában, amelyet leginkább a hatvanas évek iránt érzett ködös nosztalgia hatott át, és távolról sem az aktualitások.
Úgy tűnik, még mindig nem unjuk a régi nagy nevek pufogtatását, és ha a róluk készült film némi katasztrófaturizmusra is lehetőséget ad, a siker garantált.
Elképesztő belegondolni, hogy mennyire más volt a világ a legutóbbi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál idején. Több mint három év eltelt, mialatt ránk telepedett a járvány, kitört a háború, nyomában az élet szinte minden vonatkozását érintő válsággal.
Bradbury a televízió térhódítása és a hidegháború árnyékában írta meg a jövő Amerikájában játszódó disztópiáját egy olyan kultúraellenes világról, ahol a hatalom betiltja és elégeti a könyveket. Amióta a Fahrenheit 451 az ötvenes években megjelent, a humán tudományok presztízse csak csökkent.
E fiktív életrajzi regényben a nagy költő nem más, mint a szlovák irodalom legnagyobb klasszikusának számító költő, drámaíró és műfordító, a modern szlovák költészet megteremtője, Pavol Országh Hviezdoslav, aki, miként Petőfi, szlovák anyától és magyar apától született.
Magdinak három kiló iráni lila agyagért kell elmennie egy szépségszalonba. Az út hosszú, keresztülvezet egy legelésző tehenekkel teli pusztán. Eltűntek a megszokott támpontok, Magdi a rázkódó járművön majdnem elvéti a kapaszkodót, és a legszívesebben kiszúrná az őt bámuló férfinak a szemét. Magdi orvoshoz jár, hogy a dührohamait kezelni tudja.
Mégis ki ölte meg a nagy pofájú, felfuvalkodott amerikai rendezőt? A producer, akit megzsarolt; a forgatókönyvíró, akinek vízióját tönkre akarja tenni – esetleg a főszereplő színésznő, akinek részegen félreérthetetlen ajánlatot tett; vagy talán annak férje, akivel még össze is verekedett?
