Mintha vége lenne az előadásnak, tapsolnánk, ám szólítanak az alkotók, hogy foglaljunk helyet a színpad egyik vagy másik szélénél attól függően, szerintünk bűnös vagy ártatlan az ókori görög hősnő. De nemcsak térfelet választunk, meg is kell védenünk az álláspontunkat. A két csoport, szokatlan módon sok mindenben egyetért, megérti egymást. Érvényes vita bontakozik ki.
Nehéz nem észrevenni, hogy a Libri könyvesboltjaiban egy ideje, pontosabban amióta az államilag bőkezűen támogatott Mathias Corvinus Collegium Alapítvány (MCC) beszállt a Libri–Bookline kiadócsoportba, központi helyen, gúlákba állítva díszelegnek az MCC Press „genderellenes” (azaz, a feminista és LMBTQ jogi törekvéseket lejáratni igyekvő) kiadványai, jelentős ellensúlyozás nélkül.
A Magyar Zene Háza harmadszor kért fel egy-egy neves muzsikust, hogy állítson össze olyan eddig nem létező formációkat úgy, hogy ő maga nem játszik azokban.
Az inspiráció nagyjából úgy viszonyul a másoláshoz, ahogy a szeretet a kihasználáshoz. Erről tanúskodik Olivia Wilde új thrillere, tartalmilag és formailag egyaránt.
A fiatal szobrászművész kiállításán fél tucat munka látható, amelyek több szállal kapcsolódnak korábbi alkotásaihoz. Saját bevallása szerint munkamódszerének sarokpontja, hogy a kész mű kétértelmű és nyitott, humoros és egyben ironikus is legyen, valamint reflektáljon társadalmi kérdésekre is.
Családot bárki alapíthat, gyereke pedig ha nem is mindenkinek, de nagyon sokaknak lehet.
A németül író, szlovák származású Irena Brežná nem ismeretlen a magyar olvasók előtt: 2016-ban jelent meg (ugyancsak Vályi Horváth Erika fordításában) A hálátlan idegen című, önéletrajzi elemekkel átszőtt regénye.
A 94 éves zalai parasztasszony mesélni kezd. Az nem derül ki, hogy pontosan kinek és miért: nekünk mesél. Csapongó elbeszélésének nincs gátja. Mintha egy nyelvjárásgyűjtés feljegyzéseit olvasnánk, ahol a cselekmény vagy a következetesség másodlagos a történeteket hordozó nyelv mellett.
A hosszú utazás az időben zajlik. Az első vers lírai énje etruszk, és mint a szarkofágon lévő szobor tekintete, „múltat és jövőt / egymásra másolva lát”. Ez a kép később is felötlik, amikor a limesről van szó, újból, halványan, amikor Szűz Máriáról vagy az örök, bibliai szamárról, erősebben a háborúnál és a járványnál.
Női bosszúfilmek és sorozatok – ha néhány évtizede azt mondják a szerelemre és házi szolgálatra kényszerített asszonyoknak, hogy lesz idő, amikor külön kategória nyílik azoknak a mozgóképeknek, ahol erejüket visszaszerző nők rituálisan végzik ki a bántalmazó férfiakat, aznap talán mosolyogva tűrték volna a rendes napi gyomrosokat.
Vajon kifáradhat, kiüresedhet-e az a forma, amelyet Nagy Fruzsina jelmeztervező és Halas Dóra zenész, a Soharóza kísérleti énekegyüttes vezetője talált ki, s amelyet catwalk koncertnek nevezve új műfajként, „valahol a színház, a kóruskoncert és az extrém divatbemutató között” határoztak meg. Meg lehet-e közelíteni a 2018-as Az Ügy című előadásuk kirobbanó sikerét?
Mit is mondhatnánk valakiről, akinek fiktív énje olyanokat tud mondani, hogy „utolsó leheletemig használok zöld fokhagymát”?
Németország legismertebb ismeretlen filmkészítője – mondták róla. Pályája során több mint kilencven filmet készített, többségében kísérleti rövidfilmeket. Művei – amelyekben legtöbbször a képalkotás erejét és lehetőségeit vizsgálja – döntő hatást gyakoroltak a kortárs filmművészetre. A magyar közönség előtt leginkább Christian Petzold alkotótársaként ismert, ezen változtathat most egy kiállítás és vetítéssorozat.
Hiába lett a brit zenekarból arénákat megtöltő szuperprodukció, jó ideje nem sikerült igazán fontos albumot letenniük az asztalra. Ám új nagylemezükről, a Will of the People-ről azt állították a megjelenés előtt, hogy korszakos csúcsmű.
