ŐSZI PROGRAMAJÁNLÓ - Kiállítás

Komolyra fordítva

A cukiság faktor

Kritika

Noha a kiállítás szervezőinek állítása szerint „a cukiság jegyei Japánban az Edo korszak (17–19. század) idején jelentek meg először festményeken és nyomatokon”, egyértelműnek tűnik, hogy e jegyek sokkal régebbről és nem kizárólag a Távol-Keletről eredeztethetők.

Ahogy egészen mostanáig az is egyértelműnek tűnt, hogy kétféle ember létezik: az egyiknek már a „cuki” szó használata is szinte fizikai fájdalmat okoz, a másik viszont teljesen odavan mindenért, amire ráhúzható: azaz rajong a kizárólag az érzékekre ható, idealizált ábrázolásokért, amelyeket sokszor inkább a giccses jelzővel illetnénk. A maga módján cukiságnak tekinthető a kerti törpe és a gombolyaggal játszó macskapár vagy a porcelán őzike is, de talán a barlangrajzok közt is találni cuki bölényeket.

Az sem újdonság, hogy a giccs belopakodott a neves képzőművészeti kiállítóhelyekre is, és nem is csak történelmi okokból. A Ludwig Múzeum új kiállításán azonban nem erről van szó, sőt a cuki itt immár nem is melléknév és jelző, hanem a cukiság itt maga a kiállítás tárgya. Egy olyan új keletű főnévről beszélnek, amely az internetnek köszönheti hazai megjelenését, A magyar nyelv értelmező szótárában még nem is található meg ez a szó. De ahogy a kiállításon is olvasható: „Mivel a cuki képek fogyasztásának az internet a legfőbb terepe, a cukiesztétika és az internet egymásra utalva, egymást táplálva és erősítve jelennek meg.”

Logikus, de nem törvényszerű, hogy A cukiság faktor című kiállítás rendezői Japánban találták meg a kályhát. Az a fékezhetetlen túlhabzás és kritikátlan rajongás a különféle rajzolt vagy legyártott lények iránt, ami különösen a hetvenes évektől uralja a japán közízlést, valóban jó kiindulásnak tűnik, mégis meglehetősen önkényes. Elsőre rögtön beugrik, hogy Amerikában és Nyugat-Európában már az ötvenes években túlcsordult a Walt Disney-dömping, amelyből tíz évvel később már Magyarországra is ráömlött egy jelentős dózis, hála a matricakészítő és fröccsöntő kisiparosoknak, illetve az ezzel kereskedő maszek trafikosoknak. Mindezt azért kell kiemelni, mert a kiállítás feltételezett célja – miként hat a cukiságkultusz a kortárs képzőművészetre? – nem új keletű probléma, a koncepció Andy Warhol vagy Roy Lichtenstein Miki egereit juttatja az eszünkbe azonmód.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.