ŐSZI PROGRAMAJÁNLÓ - Kiállítás

Komolyra fordítva

A cukiság faktor

Kritika

Noha a kiállítás szervezőinek állítása szerint „a cukiság jegyei Japánban az Edo korszak (17–19. század) idején jelentek meg először festményeken és nyomatokon”, egyértelműnek tűnik, hogy e jegyek sokkal régebbről és nem kizárólag a Távol-Keletről eredeztethetők.

Ahogy egészen mostanáig az is egyértelműnek tűnt, hogy kétféle ember létezik: az egyiknek már a „cuki” szó használata is szinte fizikai fájdalmat okoz, a másik viszont teljesen odavan mindenért, amire ráhúzható: azaz rajong a kizárólag az érzékekre ható, idealizált ábrázolásokért, amelyeket sokszor inkább a giccses jelzővel illetnénk. A maga módján cukiságnak tekinthető a kerti törpe és a gombolyaggal játszó macskapár vagy a porcelán őzike is, de talán a barlangrajzok közt is találni cuki bölényeket.

Az sem újdonság, hogy a giccs belopakodott a neves képzőművészeti kiállítóhelyekre is, és nem is csak történelmi okokból. A Ludwig Múzeum új kiállításán azonban nem erről van szó, sőt a cuki itt immár nem is melléknév és jelző, hanem a cukiság itt maga a kiállítás tárgya. Egy olyan új keletű főnévről beszélnek, amely az internetnek köszönheti hazai megjelenését, A magyar nyelv értelmező szótárában még nem is található meg ez a szó. De ahogy a kiállításon is olvasható: „Mivel a cuki képek fogyasztásának az internet a legfőbb terepe, a cukiesztétika és az internet egymásra utalva, egymást táplálva és erősítve jelennek meg.”

Logikus, de nem törvényszerű, hogy A cukiság faktor című kiállítás rendezői Japánban találták meg a kályhát. Az a fékezhetetlen túlhabzás és kritikátlan rajongás a különféle rajzolt vagy legyártott lények iránt, ami különösen a hetvenes évektől uralja a japán közízlést, valóban jó kiindulásnak tűnik, mégis meglehetősen önkényes. Elsőre rögtön beugrik, hogy Amerikában és Nyugat-Európában már az ötvenes években túlcsordult a Walt Disney-dömping, amelyből tíz évvel később már Magyarországra is ráömlött egy jelentős dózis, hála a matricakészítő és fröccsöntő kisiparosoknak, illetve az ezzel kereskedő maszek trafikosoknak. Mindezt azért kell kiemelni, mert a kiállítás feltételezett célja – miként hat a cukiságkultusz a kortárs képzőművészetre? – nem új keletű probléma, a koncepció Andy Warhol vagy Roy Lichtenstein Miki egereit juttatja az eszünkbe azonmód.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.