Pár éve láttam a párizsi Atelier des Lumières-ben Vincent van Gogh műveinek vetítésre épülő verzióját, és az lenyűgözött: Thomas Vanz rendezésével és zenéjével egészen új fénytörésbe kerültek a hatalmas falakra vetített képek, láttukra úgy éreztem, hogy közelebb kerültem a posztimpresszionista ikon művészetéhez.
Don Giovanni már a nyitány alatt megsérül, épp a Komturt igyekszik agyonverni egy husánggal, amikor az meglövi alhastájékon.
Lábán Katalin rendezőként rendre olyan szövegeket állít színpadra, amelyekre a legtöbben azt mondanák, hogy nem színpadra valók.
A rádió néha olyan dolgokra is képes, amilyenekre racionális számítások szerint nem kellene képesnek lennie. Például milyen egy filmklub, amelynek csak a hangját halljuk? Elsőre elég bizarr ötletnek tűnik, és mégsem egészen az.
Olaszországban járunk, ahol egy követ sem tudunk úgy eldobni, hogy az ne egy antik síremléken landoljon.
A viszonzatlan szerelemről szóló történetek gyakran inkább szánakozást és sajnálatot ébresztenek, ezzel szemben a szemmel láthatóan viszonzott, de beteljesületlen vonzalom mintha heroikusabbnak, megindítóbbnak tűnne a vásznon/képernyőn. Abban viszont megegyeznek, hogy jól tálalva édes kín nézni mindkettőt.
Akinek van családja, könnyen láthatja úgy, hogy az idill sokszor a borzalmak előszobája, és kizárólag arra jó, hogy még magasabbról essünk pofára, ha beüt a krach.
Bizony léteznek fordulatos Krasznahorkai-regények, a Zsömle odavan ilyen. A 2010 körül játszódó történet főszereplője a kilencvenes éveit taposó Kada József, Józsi bácsi, a nyugdíjas villanyszerelő, akiről az hírlik, hogy valójában az Árpád-házi királyok leszármazottja, sőt, Horthy Miklós titkon királlyá koronáztatta, így már csak vissza kell ülnie a trónra, megszüntetve a jöttment kormányok országvesztő károkozását.
Az, hogy a diatonikus hangsorok egyeduralmának vége lett, aligha hozott olyan szembetűnő változásokat a világ számára, mint a modern kor egyéb kataklizmái, amelyek feldúlták az életünket: a városiasodás, a technológiai forradalmak, a tömeggyártás és a popkultúra. De nem lehet egészen elszigetelni a klasszikus zene útjait a történelem mozzanataitól.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a Radiohead különösebben sok vidámságot csalt volna az arcunkra, épp ezért furcsa a némiképp utódzenekarának tekinthető The Smile névválasztása.
Az egyik legérdekesebb, és biztosan soha meg nem válaszolható kérdés a zenében, hogy többnek kell-e lennie önmagánál.
„Vándorcirkuszos szeretnék lenni, hóban-esőben a cirkusszal menni…” – köszöntötte az új évtizedet 1970-ben Karda Beáta.
