Kritika

A Metallica életműből általában az első három albumot (Kill ’Em All, 1983; Ride the Lightning, 1984; Master of Puppets, 1986) szokás kikezdhetetlen remekművekként emlegetni.

A Vintage Galéria a hetvenes évek konceptuális/koncept munkákra fókuszáló sorozatát most két olyan alkotó nagyjából egy­azon időben (1973–1974) készített munkáinak válogatásával folytatja, akik viszonylag távolról érkeztek el a képzőművészethez.

Társadalmi vállalás, közösségi alkotás, nagyszerű színészek, elhivatott civilek, profi stáb – minden adott volt egy remek előadáshoz.

Néhány évvel ezelőtt egy készülő filozófiai lexikon szerkesztői Schöpflin Aladárról kértek szócikket. Meglepett a fölkérés, vissza is kérdeztem: a kritikus Schöpflinről? Ady Endre és Mikszáth Kálmán monográfusáról? A színművészeti lexikon szerkesztőjéről? Igenlő válaszuk nyomán kutatni kezdtem az eligazító szakirodalom után.

Az ökoirodalom leglényegesebb felfedezése talán az, hogy a világ nem csak az emberi tettek miatt érdekes. A fák, a folyók, az évszakok vagy a méhek éppúgy történeteket mesélnek, és ha mi csak a saját szemszögünket látjuk, az élet ezer arcából szem elől tévesztünk kilencszázkilencvenkilencet.

"Hogy ez a dermesztő nyelvi-gondolati-beszédtechnikai nívó a maga pőreségében visszhangzik a Kossuthon, még akkor is megdöbbentő, ha már amúgy se voltak illúzióink."

Nagyon nehéz elhinni, hogy létezik még új a nap alatt, így egy sorozat, amely az 1970-es évek Amerikájának vallásos erkölcseibe és makulátlan családképébe holmi unalomból elkövetett hűtlenséget helyez, pláne nem olyasmi, amire felkapnánk a fejünket.

Bergman az 1970-es években már túl volt sikerei csúcsán. Korábbi remekművei, különösen a Trilógia és a Persona sokakat meggyőztek arról, hogy a svéd filmrendező szinte minden kortársánál intenzívebben vizsgálta az emberi lélek mély rétegeit.

Négy meztelen férfi színész úgy tesz, mintha majom lenne. Nincs semmilyen történet, de a valósághoz (vagy más történetekhez) köthető fikciós keret se nagyon. Nem hajótöröttek vagy mauglikölykök, nem csöppentünk egy Jane Goodall-filmbe, hiszen a harc sosem a nőstényekért vagy a táplálékért folyik. Ez egy színházi kísérlet.

A tehetetlenség törvénye kimondja, hogy a testek alapvető tulajdonságukból adódóan megpróbálnak ellenállni minden, a mozgásállapotukban bekövetkezett változásnak. Csehov hősei ugyanígy tartanak ellen minden újnak, bénultan nézve a világuk szétesését. Csehov klasszikusához eddig talán még egyetlen rendezés sem társított zenei ritmust. Most a tizenkét szereplő a tizenkét szólam: a színpadi tehetetlenség maga.

Az 1988-as Két test, egy lélek nem tartozik David Cronenberg legtöbbet tárgyalt munkái közé.

Milyen élet vár arra, akinek már a születése is egy második világháborús film partra szállós jelenetét idézi? Félelmekkel, szorongásokkal, bűntudattal teli, amelyben már a kínokat enyhíteni hivatott gyógyszerek bevétele is felér egy próbatétellel. Az Amitől félünk egy ilyen, törékeny lelkű hőst állít elénk, akinek eposzi útja legalább akkora kihívás elé állítja őt, mint a nézőket.

A bűn mibenléte nagyjából az­óta az emberi fantáziavilág egyik sarokpontja, amióta Káin fejbe verte Ábelt. A bűnügyi históriák története az emberiség önképének alakulását is modellezi.

Gyurkovics Tamás (ahogy Láng Zsolt, Péterfy Gergely és még sok szerző) évek óta következetesen írja újra valós figurák élettörténetét, miközben, mintegy mellékesen felszabadítja a műfajt a fikciós és a valós elvárások korlátai alól.