Kritika

Podlovics Laura eredeti hangú rendezése az apró kizökkenések ellenére nagy erővel jeleníti meg és teszi láthatóvá és átérezhetővé a kamaszkort – különösen annak mélységeit, sötét pillanatait.

Bérczes László nem valósította meg az álmát. Nem, ő inkább a vállára kanyarította hímzett tarisznyáját, arcára a szakállát, belebújt kétszeresen is alföldi papucsába, s a maga kicsit csodálkozó természetességével egyszerűen belesétált. Az álmába.

Az amerikai megjelenéssel egy időben adták ki magyarul is Paul Auster legújabb, talán utolsó regényét.

A főváros egyesítésének 150. évfordulójára időzített, 23 kortárs szerző bevonásával készült komplex közösségi alkotás kísérlet a város elmúlt másfél évszázadának elbeszélésére.

Egy harmincas anyuka és egy 13 éves fiú egymásba szeret, hátrahagynak minden ész­érvet, és családot alapítanak. Rövid börtönbüntetés és némi médiafelhajtás után határozott céljuk a normális élet. De mennyi tagadás szükséges egy ilyen boldogsághoz?

A modern technológia életeket ment, elveszi a munkánkat, pénzt vesz el tőlünk, pénzt spórol meg nekünk, összeköt vagy éppen elválaszt minket. De előfordulhat az is, hogy valaki valami egészen másra használja. Például szellemidézésre.

Ma már hihetetlennek tűnhet, de a nyolcvanas években volt olyan kiállításmegnyitó, ahol olyan sok érdeklődő jelent meg, hogy szinte le kellett állítani a Bajcsy-Zsilinszky út forgalmát.

„Okos Fiúk” – minden meddő álszerénységet félretéve így hívták magukat annak a nem hivatalos körnek a tagjai, amely a hetvenes években alakult az MTA Irodalomtudományi Intézetében. Sokfélképpen vághat az ember esze, például lehet valaki intelligens, gyors eszű, van valamiféle (erről Kosztolányi Ádám ír nagyon találóan) „fejszagú okosság” is – és van az igazi.

Quentin Tarantino nem filmrendező, jó, nem elsősorban filmrendező, hanem valami szekta, de híveinek számossága miatt sokkal inkább valamiféle egyház érinthetetlen Jézuskája, aki történetesen filmrendező (is).

Joe Pesci 1999-ben, nem sokkal a Halálos fegyver negyedik része után jelentette be visszavonulását.

Az izraeli Hanoch Levin 1975-ben bemutatott méltán híres tragikomédiájának új interpretációjából pont az nem jön át, amitől izgalmas lenne a darabot épp most elővenni: az élni akarás ereje.

Nem sokon múlt, hogy Brückner Jánosból (1984) festőművész lett; az egyébként kémia–biológia tagozaton eltöltött középiskolai évek alatt fordult a rajzolás felé, majd a kétezres évek elején, amikor az ELTE BTK magyar irodalom és filozófia szakán tanult, kezdett el hobbi szinten festegetni.

Nyilvánvalóan Glenn Gould „bűne”, hogy a zongoristák felesküdtek a dünnyögésre meg a dúdolásra. Gould ugyanis elsőként, majd’ hetven évvel ezelőtt sikerlistás lemezt csinált a Goldberg-változatokból.

A színház jövőjéről humoros vagy éppen keserű utópiákat is közlő, Két ország – két színházi kultúra? című tanulmánykötet egyik írásában (Kovács Bálint jegyzi) egy kőszínházi kolléga így szól a szabadúszóhoz: „Ti, függetlenek, kétszáz éve is azt mondtátok, hogy a szakadék szélén vagytok, aztán valahogy még mindig játszogattok itt-ott. (…) úgy látom, nagyon, nagyon tágas hely az a szakadék széle.”