Félig színháztörténeti forrás, félig hírszerzési kuriózum, s egészében a kölcsönös meg nem értés nagy példatára: ez az OSA netes felületén böngészhetővé tett Hidegháborús színházi gyűjtemény, amely a Szabad Európa Rádió New York-i irodájának magyar színházi mappáját, valamint a rádió kutatóintézetének személyi aktáiból merített válogatást kínálja most megismerésre.
Tevékkel vagy tevéken viccelődni – a filmtörténetben ez eddig csak keveseknek sikerült méltósággal, és ezt az akadályt Pierce Brosnannak sem sikerült megugrania.
Annak, aki már valaha is hallgatott narratív podcastot, az Apple TV+ sorozata nem fog sok újdonsággal szolgálni.
A történelem nem mindig a minőség diadaláról szól, a népszerűség pedig még annál is kevésbé. Márpedig akárhonnan nézzük is, a magyar rádiózás történetének kitörölhetetlen eleme, hogy a rendszerváltás utáni évtizedek legkedveltebb műsorait különböző csatornákon és különféle neveken ugyanaz a csapat jegyzi.
Aki focizott valaha rendszeresen, tudja, hogy játékostársaink pályán tanúsított viselkedéséből önkéntelenül is következtetünk a személyiségjegyeikre.
A nyitójelenet zsidóviccei Alföldi Róbert előadásában kifejezetten viszolyogtatók. Mondjuk, direkt (sajnos a megoldást a Mohácsi testvérektől már láttuk a Dohány utcai seriffben). Ezen az estén egyébként minden „direkt”, a szexjelenetektől kezdve az aktuálpolitikai utalásokon át Mefisztó gonoszságáig. De vajon jót tesz-e a produkciónak, hogy mindent szájba rág?
Amióta egyszerre jelent meg a két lemez – egy Dresch Mihály jazzkvartettjével, egy meg a népzenei együttesével –, azóta keresem a választ, hogy mi ennek az üzenete?
Miért megy el valaki egy olyan kiállításra, amelynek már a címe is lelombozó, és ahol feltehetően a képébe nyomják a balsors, bukás, végzet, pusztulás megannyi válfaját? Nyilván a kiállító művészek miatt.
Az igazat nem lehet megmondani. Igazuk van a konstrukcionistáknak, akik azt állítják, hogy minden tény és igazság nyelvi konstrukció, mégis tévednek, mert vannak tótumfaktumok, amelyekkel a nyelv sem tud mit kezdeni.
Romsics Ignác: Honmentők/Honvesztők című könyve a Horthy Miklóséhoz hasonló pályát befutott politikusok portréját vizsgálja, hasonlítja össze.
A 2010-es évek egyik legfrissebb hangzású, egyben végtelenül szórakoztató formációja, a párizsi illetőségű Justice túlzás nélkül egy egész generációnak tanította meg, hogyan kell újraértelmezni és saját testre szabni az elektronikus tánczenét.
Habanerát énekelni, miközben udvarias, de azért látványosan unatkozó kollégák ülnek melletted a pódiumon – ezzel a merőben kényelmetlen és szinte lehetetlen feladattal indította az estjét Elīna Garanča.
A novelláiból szokta írni a színpadi műveit Háy János, elmondása szerint azért, mert nem tud redukálni. Ez alkalommal is az azonos című novellája volt a darab kiindulópontja, de beleszövődött a darabba a Ne haragudj, véletlen volt című könyvének világa is, amelyet a felesége korai elvesztése ihletett.
