Könyv

Önsúly

Nádasdy Ádám: Hordtam az irhámat

Kritika

A szerzőt megrohanták az emlékek, és írni kezdett: a gyermekkoráról, fiatalságáról, tartalmas életének meghatározó pillanatairól. Aztán megtorpant, s hirtelen eszébe jutott, hogy mintha mindezt már elmondta, megírta volna egyszer.

Kihúzott hát pár fiókot, számítógépén böngészett a mappák között. Valóban, minden ott volt. Innentől válogatott, átdolgozott, szerkesztett. Gondolatokat a múlt és a jelen Magyarországáról, Európájáról, személyes, olykor egészen intim pillanatok emlé­keit, de tudományról, oktatásról vagy politikáról is szó esik a könyvében, amelyben a kellő időben megszólaló szentimentális hang suttogását sokszor az ugyancsak jól időzített karakán irónia és a kérlelhetetlen éleslátás erősíti fel. És valami mégis hiányzik.

Talán kissé szokatlan megoldásnak tűnhet, jelen esetben mégis remek döntésnek bizonyult egy, a szerzővel készült, 2004-es interjúval indítani. E beszélgetés ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy a későbbiekben követni tudjuk a könyv nagyjából első harmadában domináló családi vonatkozású történeteket, hogy átlássuk a felmenők generációkon átívelő legendáit átszövő bonyolult rokoni viszonyrendszert, egyáltalán, hogy érzékeljük annak az örökségnek a súlyát, amelyet egy polgári és európai család hordozhatott a 20. század Magyarországán.

Várkonyi Benedek kérdez, és partnere egyre kedélyesebben válaszol a kérdéseire, végül teljesen elmerül saját, illetve családja emlékeiben. Az olvasó pedig merül vele, és szinte észre sem veszi, hogy az interjú lassan az első esszébe csúszik át. Aztán a következőbe és az azt követőbe, mintha a kérdező háttérbe vonulásával a dialógus fokozatosan monológgá változna, mintha maga a kötetindító beszélgetés implikálná, hogy a későbbiekben citált emlékek és érzelmek felszínre kerülhessenek. Egészen elképesztő anekdoták ezek. Megrendítően szép, ahogy 1956 karácsonyán a börtönből szabaduló Géza bácsit – mint a váratlanul betoppanó Illés prófétát – egy pluszteríték várja az ünnepi asztalnál, vagy ahogyan A csendes milliomosokban a történelem által alakított és különös módon felcserélt női sorsok egymás mellé kerülnek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.