Kiállítás

Szervezett szervezetlenség

Költészet és performansz – A kelet-európai perspektíva

  • Áfra János
  • 2021. július 28.

Kritika

A kis méretű, mégis zavarba ejtően tartalmas, nehezen áttekinthető tárlat egy nemzetközi kiállítássorozat része, amely a Zürichi Egyetemen 2017 és 2020 között megvalósult kelet-európai performance-kutatás eredményeit hivatott bemutatni.

Ahogy arra a kurátori szöveg is utal, az egykori szocialista országokban erős szándékok munkáltak az ideológiai gépezetet működtető nyelv leleplezésére. Az installáció fragmentáltsága és bonyolult volta, valamint a teret betöltő hang- és nyelvzavar így autentikus, a nyelv megcsináltságával erőteljesen szembesítő megoldás lehet erre. (Kurátorok: Tomáš Glanc, Sabine Hänsgen, Kürti Emese.)

Bár a performance gyökerei a 20. század eleji dadaista kabarékig is visszavezethetők, rokon jelenségeivel együtt az 50-es, 60-as évek fordulójától vált önérvényű műformává. E kifejezésmód időhöz, térhez és testhez kapcsoltsága miatt reprodukálhatatlan, és nem konvertálható artefaktummá, vagyis nem jön létre átruházható műtárgy, a performance szigorúan véve csak a létesülés folyamatában tapasztalható meg. Akkor mégis mit tud bemutatni egy ehhez hasonló tárlat? Hagyományosan kapcsolódó jegyzeteket, vázlatokat, partitúrákat, az előadás során felhasznált tárgyakat, esetleg melléktermékeket, dokumentációkat, audiovizuális anyagokat, fotókat, beszámolókat, ahogy az a Kassák Múzeumban is történik.

A címben használt terminus itt gyűjtőfogalomnak bizonyul: a kiállítás ugyanis nemcsak performance-okra koncentrál, de lefedi az akcióművészet többi alfaja – a happening, az event és a fluxus – jelentéskörét is. A másik probléma az, hogy a (vizuális, konkrét és fónikus) költészet valójában csak szórványosan kap szerepet, sokkal inkább a tág értelemben vett szövegszerűségen, a textuális elemek változatos használatán van a hangsúly.

A két teremből álló kiállítást négy szekcióra tagolták. A Performansz írás-olvasás és a Hangzó gesztusok a szövegszerűséget mint a testről és a terekről – a hétköznapi viszonyokról – leválasztható entitást szemlélteti, a Testköltészet és a Köztéri beavatkozások szekcióban feltűnő művek viszont inkább az elkerülhetetlen kontextusba ágyazottságra, a nyelvi viszonyok valóságbefolyásoló erejére irányítják rá a figyelmet.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.