„Valójában ez a választás sokkal szorosabb, mint amilyennek a Twitteren és a televízióban néhány elemző azt beállítja. A kulcsfontosságú csatatérállamokban fej fej mellett állunk Donald Trumppal” – küldte ki az üzenetet Joe Biden kampányfőnöke, Jen O’Malley Dillon a volt alelnök támogatóinak október közepén. Biden az országos felmérésekben ekkor 8–10 százalékponttal vezetett, és stabilnak tűnt az előnye a Nagy-tavak partján fekvő három kulcsállamban – Michiganben, Pennsylvaniában és Wisconsinban – is, amelyek együtt nagyban hozzájárulhattak a bűvös 270 elektori szavazat eléréséhez. Inkább a kampánycsapat kötelező óvatossága szűrődött ki ezekből a szavakból (mi mást mondhatna egy elnökjelölt a híveinek?), bő két héttel később azonban kiderült, hogy az üzenet nem volt alaptalan.
Nem mintha Hillary Clinton váratlan veresége óta külön figyelmeztetni kellett volna a demokratákat, hogy ne bízzák el túlságosan magukat: amikor a választások éjszakáján az első eredmények beérkeztek, sokan már látni vélték, ahogy megismétlődik a négy évvel ezelőtti, nézőponttól függően rémálom vagy meglepetés. Sőt, magyar idő szerint szerda reggelre a felületes szemlélők számára úgy tűnhetett, hogy Trump előnye behozhatatlan – csakhogy az idei választáson lehetett arra számítani, hogy nem minden az, aminek látszik, és komoly fordulatok is bekövetkezhetnek attól függően, hogy milyen szavazatokat nem számoltak még meg. A járványhelyzet miatt ugyanis rengetegen éltek a levélszavazás lehetőségével, ezek a voksok azonban főleg a demokratákat erősítették, miután Donald Trump hónapokon át ásta alá a bizalmat minden alap nélkül a módszerrel szemben. Ezzel előkészítette a terepet az eredmény megkérdőjelezéséhez és csalás kiáltásához: ahogy csordogáltak be az újabb szavazatszámok Philadelphia és Pittsburgh környékéről, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Biden megszerezheti a számára kritikusan fontos Pennsylvania elektorait, Trump pedig egyre inkább elvesztette a türelmét. Szombat este végül a nagy tévécsatornák – a republikánusokhoz húzó Fox Newst is beleértve – közölték Joe Biden győzelmét, de a jelenlegi elnök ezt nem ismerte el, és egyre képtelenebb összeesküvés-elméletekbe menekült.
Megosztott ország
Mire minden szavazatot megszámolnak majd, Biden sikeréhez nem férhet kétség, sőt, több mutató szerint az kimondottan fölényes lehet. A két jelölt közötti országos eltérés 7–8 millió voksig is nőhet, ami 4–5 százalékpontnak felel meg – habár az előzetes felmérésektől ez elmarad, így is a 21. század választásait tekintve a második legnagyobb különbség lenne, és csupán Barack Obama első győzelmétől maradna el. A rekordrészvételnek köszönhetően Biden közel 80 millió voksra számíthat, jóval felülmúlva minden korábbi elnökjelölt teljesítményét, és az 51–52 százalék körüli szavazatarány szintén Obama után a második legjobb eredmény, amit demokrata politikus elért több mint fél évszázada. Ráadásul az elektori kollégiumban sem lesz kimondottan szoros a meccs: jelenlegi állás szerint Bidennek 306, Trumpnak 232 elektor jut, ami pont ugyanaz az eltérés, mint amennyivel négy éve Trump nyert.
A végső választási térképre ránézve nem látni semmi olyat, ami kívül esne az előzetesen elképzelhetőnek vélt forgatókönyveken: Larry Sabato politológus például internetes „kristálygömbjén” az 50-ből 48 vagy 49 állam kimenetelét pontosan megjósolta. Ez azonban elfedi azt, hogy több úgynevezett csatatérállam jóval szorosabb lett, mint amire számítani lehetett: a közvélemény-kutatások ismét kimondottan gyengén teljesítettek a közép-nyugati államokban és Floridában (miközben például Georgiában vagy Arizonában közel pontosan jelezték a szoros Biden-győzelmet). A Biden-kampány óvatossága tehát nem kizárólag a közvéleménynek szólt, és joggal koncentráltak a Nagy-tavak menti államok megnyerésére. A fegyelmezett stratégia kifizetődött: a választást Biden javára átbillentő ún. „tipping point state” a számolás jelen állásánál még Arizona, Wisconsin vagy Pennsylvania is lehet; 0,5–1 százalékpont közti különbséggel, ami jól mutatja, hogy az elektori rendszer mennyire Trumpnak kedvezett, hiszen a döntő államok mintegy 4 ponttal voltak szorosabbak az országos eltérésnél.
A számok mögött továbbra is egy erősen megosztott ország áll. Biden legyőzte a hivatalban lévő elnököt, ami önmagában is ritka teljesítmény az amerikai politikában, de Trump is sikeresen mozgósította híveit, és mintegy 10 millióval több szavazatot szerzett, mint négy éve. Az Obama-koalíció teljes visszaépítése nem sikerült: habár Hillary Clinton veszteségeiből sikerült faragni, a vidéki, egyetemi végzettséggel nem rendelkező fehérek jelentős része láthatóan végleg elveszett a demokraták számára. Ugyanakkor az idei választás azt is bizonyítja, hogy csupán a demográfiai folyamatokból nem lehet határozottan hosszú távú következtetéseket levonni: bár a republikánusok egyre inkább egy szűkülő fehér szavazóréteg pártjának számítanak, az idén váratlanul erősítettek a kisebbségi – elsősorban latino – választók körében, miközben Biden jól tartotta magát a demokratáktól elforduló, túlnyomóan fehér többségű területek egy részén is.
Hol is nyert akkor Biden?
A The New York Times elemzéséből kiderül, hogy Biden leginkább az elővárosok – elsősorban női és magasan kvalifikált – szavazóinak maga mellé állításával tudta Donald Trumpot legyőzni. Az elővárosiként kategorizált megyékben közel 5 ponttal tudott javítani Hillary Clinton eredményén (miközben Amerika-szerte átlagosan ez a szám nagyjából 3 körül van), és ez az előny egyaránt megfigyelhető Délen és Közép-Nyugaton, etnikailag és fajilag vegyes, illetve túlnyomóan fehér elővárosokban. Legjobb példa az Omaha környéki nebraskai 2. körzet, amelynek egyetlen elektori szavazatát Biden könnyedén elnyerte, miközben máshol esélye sem volt az államban. (Nebraska és Maine a többi állammal ellentétben kongresszusi körzetenként osztja el az elektori szavazatait.) Nagy demokrata előretörést láthattunk Atlanta és Minneapolis környékén is – ami megcáfolni látszik azt a teóriát, hogy a Black Lives Matter tüntetéseket követően Trump rendpárti üzenete megszólíthatja a nyugalomra vágyó elővárosi lakosokat, hiszen pont ezekben a városokban voltak nyáron a jelentősebb zavargások.
Bár jóval szerényebb mértékben és kevésbé általánosan, de fontos előrelépést könyvelhetett el Biden az egykori iparvidékek alacsonyabban kvalifikált fehér szavazói között is. A volt alelnök gyakran hivatkozott saját gyökereire, amikor Északkelet-Pennsylvaniában kampányolt. Ez bejöhetett, hiszen nemcsak szülővárosában, Scrantonban, de a körülötte lévő megyékben és kisebb településeken is javított Hillary Clinton szavazati arányaihoz képest, ami végül hozzájárulhatott a szoros győzelemhez. Kellettek továbbá a nagyvárosi szavazatok is a sikerhez, de a sors iróniája, hogy miközben a választási csalást kiáltók az állítólag gyanús detroiti vagy philadelphiai levélszavazatokkal foglalkoznak, valójában ezekben a városokban nem növelte Biden lényegesen a demokrata szavazók számát, tehát a végeredmény pont nem itt dőlt el.
Az elővárosokban látott tendenciák miatt a demokraták reménykedtek Florida visszahódításában, sőt, hosszú évtizedek után az egykori republikánus bástya, Texas „kékké” válására is esély kínálkozott. Ezeket az államokat azonban annak ellenére nem tudta megnyerni Biden, hogy gyaníthatóan a járványkezeléssel összefüggésben Trump rengeteg idősebb szavazót vesztett (ami Floridában volt különösen fontos), illetve, hogy a Houston és Dallas környezetében lakók rekordszámban fordultak szembe az elnökkel. Itt ugyanis váratlanul a latino szavazók mentették meg Trumpot: ez nem csupán a Miamiban élő kubaiakra vonatkozott, akik körében hatásosabb lehetett a „szocializmus” fenyegetésével riogató negatív kampány, hanem például a Rio Grande völgyének mexikói származású lakosai is tömegesen választották a jelenlegi elnököt.
A latino szavazatok megoszlása Trump erősen bevándorlásellenes, időnként rasszista és xenofób retorikája fényében magyarázatra szorul, és várhatóan rengeteg elemzés születik még róla. Azt már most sok szakértő megjegyezte, hogy ideje árnyalni az egységes latino kisebbségről alkotott képet, hiszen valójában rétegzett társadalmi csoportról van szó, amelynek messze nincsen egyértelmű közös identitása, és tagjai a származási helynek, illetve a bevándorlás idejének függvényében eléggé eltérő politikai tapasztalatokkal rendelkezhetnek. Ha ellenszenvvel viseltetnek is az elnök egyes megnyilvánulásaival szemben, a bevándorláspolitika nem mindenki számára egyformán kulcskérdés, ráadásul a mexikói határ mentén élő spanyol ajkú lakosok egy része éppen azoknál a rendvédelmi és határőrizeti szerveknél dolgozik, amelyek gyakorlatát a demokrata aktivisták annyit kritizálják. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy az erős vallásosság miatt sokakat természetesebb szálak fűzik az amerikai jobboldalhoz, illetve, hogy Texas déli részén a Biden-kampány klímatervét a republikánusok könnyen a sokaknak munkát adó olajipar elleni támadásként tudták beállítani, akkor már jobban érthető a részleges fordulat.
Voltak-e „Biden-republikánusok”?
Joe Biden azzal a teóriával indult az elnökségért, hogy ő a „nemzet lelkéért” folytat küzdelmet, és neki sikerülhet egyesíteni az országot Trump megosztó négy éve után. A progresszívebb demokraták a kezdetektől kritizálták ezt a taktikát: szerintük annyira polarizált már az amerikai politika, hogy nincs elég szavazat középen, ezért helyette merész reformjavaslatokkal kell a demokrata bázist és a politikailag passzívakat megszólítani. Biden politikai tehetsége abban is megnyilvánult, hogy amennyire lehetséges volt, megpróbálta áthidalni a két szemben álló helyzetértékelés közötti különbséget: bár a hangzatosabb progresszív jelmondatoktól – legyen az akár a teljesen állami egészségbiztosítás vagy a rendőrség feloszlatása – elhatárolódott, így is rengeteg programpontot átvett korábbi baloldali ellenfeleitől. Különösebb nehézség nélkül egyesítette a demokratákat az Alexandria Ocasio-Cortez-féle szárnytól a kiábrándult republikánusig, és eközben jó személyes kapcsolatainak köszönhetően Bernie Sanderstől Pete Buttigiegig szinte minden volt riválisa valóban hasznosan hozzájárult a kampányához. Ezt erősítette Kamala Harris kiválasztása is az alelnöki posztra, aki szimbolizálja a párt sokszínűségét, de egyben közel áll Biden politikai pragmatizmusához.
A választások lezárultával ez a politikai egység könnyen felbomolhat, és már az első napokban vannak olyan jelek, hogy a párton belüli konfliktusok kiéleződhetnek, mivel mindkét szárny a másikat hibáztatja a vártnál valamivel gyengébb szereplésért. Voltak, akik Bident kevésbé inspiráló jelöltnek tartották, mert nem mondott elég konkrétumot a kampányában. A rekordméretű részvételen túl azonban van még egy adat, amely viszont azt támasztja alá, hogy a 2020-as demokrata mezőnyből Bidennek lehettek a legjobb esélyei Trump legyőzésére. Az eddig összeszámolt szavazatok alapján a billegő körzetek demokrata képviselő- és szenátorjelöltjei kevés kivételtől eltekintve legalább 1–2 százalékponttal elmaradtak Biden eredményétől, azaz voltak „Biden-republikánus” szavazók, akik Trumpot határozottan elutasították, de egyben ellenpontot akarnak a megválasztott elnöknek. A republikánus politikusok szerencséjére ezek a szavazók őket nem büntették Trump miatt, hanem megelégedtek az elnök leváltásával, ami összességében – a Trump-hívek mozgósításával együtt – ahhoz vezetett, hogy valamennyit még erősödtek is a demokrata vezetésű képviselőházban, és akár megőrizhetik többségüket a szenátusban.
Ebből következően a republikánusok is komoly dilemmák elé néznek a jövőben. Bár Trump kritikátlan támogatása általában nem került politikai karrierekbe, de az elővárosokban zajló tendenciák a párt tagjai számára is világosak: a trumpizmus – és könnyen lehet, hogy közéleti tevékenységét tekintve maga Trump is – jó darabig velünk marad, de ez a politikai retorika egyre nehezebbé teszi a mostani billegő államok megnyerését. A különböző irányú nyomások hatására a vezető republikánusok láthatóan az egyensúlyozást választották: egyelőre nem gratulálnak Joe Bidennek (ezt csak olyan, a párt jelenlegi fősodrán kívül eső politikusok tették meg hétfőig, mint George W. Bush és Mitt Romney), de azért utalnak rá, hogy amint a jogi lehetőségek kimerülnek és a „legális szavazatok” megszámolásra kerültek, a hivatalban lévő elnöknek is el kell fogadnia az eredményt.
Harminckét éve volt először elnökjelölt, közben nyolc évet alelnökként a Fehér Házban töltött, tehát azt nem lehet mondani, hogy Biden felkészületlen lenne a feladatra. A neheze azonban most jön, és nem is csak azért, mert elődje láthatóan vonakodik beismerni a vereségét, és lényegében kizárt, hogy csatlakozna az ilyenkor megszokott országegyesítő üzenetekhez. A megválasztott elnöknek több összefüggő – közegészségügyi, gazdasági, faji – válsággal kell megbirkóznia, és egyáltalán nem egyértelmű, hogy a nehézkes amerikai intézményrendszer egyáltalán választ adhat-e ilyen kihívásokra. Biden a prioritásokat mindenesetre jelezte: már közzé is tette, hogy milyen összetételű munkacsoportra hallgatna a koronavírus-járvány megfékezése érdekében, illetve az is kiszivárgott, hogy első napján milyen elnöki rendeletekkel kezdené el a Trump-éra bevándolási és klímaügyi lépéseinek lebontását. Az igazán hatékony intézkedésekhez viszont a törvényhozásra is szüksége van, és – a két georgiai szenátori helyet eldöntő második fordulós eredményektől függően – lehetséges, hogy ehhez republikánus többségű szenátussal kell közös hangot találnia. Ha a felsőházat továbbra is Mitch McConnell vezeti, akkor a nagy, rendszerszintű reformoknak legalább két évig búcsút lehet inteni, és ekkor derül ki az, hogy milyen realitása van a Biden elképzelte kétpárti együttműködésnek.
Biden győzelmi beszédében Trump szlogenjére utalva arról beszélt, hogy újra megbecsültté kell tenni a világon Amerikát – a világ azonban egyelőre egy végsőkig megosztott országot lát, amely ha vissza is tér nemzetközi vezető szerepéhez, nem tudja belső problémáit egyik pillanatról a másikra megoldani. Ezzel együtt Biden és Harris párosa egy új kezdetet jelenthet: a kampányban sokszor szó volt arról, hogy Biden magát „átmeneti” elnökként képzeli el, és a választási térkép talán mindennél jobban jelzi ezt az átmeneti jelleget. Ha az úgynevezett Obama–Trump-szavazókat (akik 2008-ban és 2012-ben a demokrata Obamára, de 2016-ban már a republikánus Trumpra voksoltak) nem is lehetett már mind visszaszerezni, a demokratáknak sikerült a veszteségeket minimalizálni, és ezzel bebiztosítani a Rozsda-övezet kulcsállamaiban a győzelmet. Ugyanakkor Bill Clinton óta először nyerhet demokrata jelölt Georgiában és Arizonában, ami egy új, sokszínű választói koalíció megteremtését jelezheti előre. Kamala Harris pedig első színes bőrű és első női alelnökként történelmet ír, s hosszabb távon is egy megújult Demokrata Párt vezető arca lehet.
