Interjú

"Fokozatosan szétfoszlott"

Martin Bútora szlovák szociológus Csehszlovákia széteséséről

  • Lajos P. János
  • 2013.02.17 13:01

Külpol

Tényleg a népakarat ellenében történt? Kik ambicionálták inkább, a csehek vagy a szlovákok? S ki jutott többre általa? A pozsonyi közélet kiemelkedő figuráját, Václav Havel egykori tanácsadóját, volt szlovák elnökjelöltet a cseh-szlovák szétválás 20. évfordulója alkalmából kérdeztük.

Magyar Narancs: 1992-ben szétvált Csehszlovákia, 1993. január 1-jén megszületett Szlovákia. Hogyan fogadták az emberek?

Martin Bútora: Gyanakodva, kételyekkel, kérdőjelekkel. Az akkori és a mai közvélemény-kutatások is azt mutatják, hogy ha népszavazást tartottak volna, akkor nem mondanak igent a válásra. Szlovákiában a szétválás támogatói több felmérés alapján sem voltak többen 30 százaléknál, és hasonló volt ez az arány Csehországban is. A nacionalista Szlovák Nemzeti Párt (SNS) kivételével egyetlen párt programja sem tartalmazta az önálló Szlovákia létrehozását. Vladimír Meciar pártja, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) programjában voltak olyan pontok, amelyek egy nagyon laza konföderáció vagy más hasonló irányába mutattak - ami nagyon nehezen lett volna elfogadható a cseh partner számára -, ám a fellépéseiken, nyilvános megszólalásaikban, gyűléseiken azt hangoztatták, hogy nem akarják felosztani az országot. Nem akarták a teljes szétválást.

MN: Akkor mégis miért történt meg, ha sem a politikusok, sem a lakosság nem akarta? Csak a körülmények vezettek ide, vagy a politikai elit egy része mégis erre játszott?

MB: A szétválásnak több oka volt. Csehszlovákiában nem létezett közös csehszlovák politikai képviselet, a meghatározó pártok nemzeti alapon, vagy Csehországban, vagy Szlovákiában működtek. A cseh Polgári Demokrata Párt (ODS) megpróbálta ugyan megvetni a lábát Szlovákiában, de sikertelenül. A gazdasági mutatók sem voltak kedvezőek. Szlovákia gazdasági állapota jóval gyengébb volt, ipari szerkezete eleve kedvezőtlenebb, a bársonyos forradalmat követő gazdasági reformok következtében pedig megszűnt a fegyvergyártás, a nehézipar leszálló ágra került, legyengült a mezőgazdaság. Gyorsabban emelkedett a munkanélküliség is, mint Csehországban. Mégsem ebben látom a szétválás igazi okát. Sokkal inkább abban, hogy fokozatosan szétfoszlott a csehszlovák tudat, az összetartozás érzése. Főleg Szlovákiában beszéltek egyre gyakrabban arról, hogy milyen módon lehet megreformálni a közös államot az egyenrangú partnerség biztosítása érdekében, de ha kirukkoltak valamivel, csak ritkán találtak megértésre. A közös tudat hiányos szerkezete okozta a közös állam meggyengülését, távolról sem csak a szlovák fél lépései, amelyek csupán reakciók voltak a cseh lépésekre.

MN: A válásra vonatkozó konkrét döntéseket azonban valaki meghozta.

MB: Ezek azután születtek, hogy az 1992-es választásokon győztes cseh és szlovák képviselet nem tudott megegyezni a közös állam működőképes modelljében. A tárgyalásokra a két kormányfő, Václav Klaus és Vladimír Meciar azzal a szándékkal érkezett, hogy megoldást találjanak a közös állam megőrzésére, elképzeléseikben azonban jelentős különbségek mutatkoztak. Az államforma tekintetében a lakosság is megosztott volt - márpedig egy népszavazásnak azt is meg kellett volna határoznia, milyen államformát válasszanak. Hamar elérkezett az a pillanat, amikor már látszott, hogy egyik fél sem akar engedni.

MN: Az ország felosztását nemcsak a lakosság ellenezte, az értelmiség is. Nem lehetett volna nyomás alá helyezni a politikusokat?

MB: A szlovák értelmiség megosztottabb volt, az önállóságpártiak ugyan nem voltak többségben, de hallatták hangjukat, kezdeményezőbbek voltak. Igaz, nagyobb hangja volt a Közös Államért Kezdeményezésnek (a csoport egymillió aláírást gyűjtött anno az együtt maradásért - a szerk.). De egy dolog a civil kezdeményezés, s egy másik az átalakítása politikai programmá. A civil társadalom nem volt annyira erős, hogy kikényszerítse a népszavazást.

MN: Sokan úgy vélik, hogy Václav Havel akkori köztársasági elnök megmenthette volna a közös államot, ha határozottabban kiáll mellette.

MB: Havel nem titkolta, hogy a csehszlovák állam híve, írásban és szóban is elmondta a véleményét, de azt is hozzátette, hogy ha a választott politikai képviseletek máshogy döntenek, nem fogja akadályozni az önállósodást. Három jelentős politikai esemény - a választások végeredménye, Havel megválasztásának elutasítása a Szövetségi Gyűlés Szlovák Nemzeti Kamarájában és a szlovák szuverenitási nyilatkozat - után már nem volt könnyű egyben tartani az országot. Havel, aki a cseh-szlovák föderáció megőrzésének meggyőződéses híve volt, végül úgy döntött, hogy nem akar részvevője lenni egy olyan folyamatnak, amelyre nem lehet hatással. Az volt az érzése, hogy ő egyértelműen letette voksát, mindent megkísérelt, hogy a szlovákok és a csehek együtt maradjanak, de a kialakult körülmények között már nem akarja betölteni a köztársasági elnöki posztot. Természetesen ismerem a Havel lemondását illető bírálatokat, és csak egyetérteni tudok azzal, hogy az elnöki lemondás megerősítette a közhangulatot egyre inkább uraló vélekedést, miszerint a közös államot már nem lehet megőrizni.

MN: Ön, aki tanácsadója volt Havel elnöknek, mikor érezte, hogy a folyamat már megállíthatatlan?

MB: Azok közé a tanácsadók közé tartoztam, akik vallották, hogy valamilyen megoldást biztosan találni lehet Csehszlovákia megmentésére. Ha máshogy nem, akár két köztársaság közti szerződéssel. A választások utáni helyzetet is úgy értékeltem, hogy találhatunk valamilyen modus vivendit, amely lehetővé teszi a vita elodázását, esetleg népszavazás kiírását, ami politikailag kötelező lett volna. De láttam azt is, hogy a cseh kollégáim kezdik elveszíteni hitüket az állam megtartásában. Racionálisan mérlegeltek, mondván: rendben, ha így akarjátok, váljunk szét, jöjjön létre az önálló cseh állam, amelynek elnöke Václav Havel lehet. De a már említett három politikai esemény után világosan láttam, hogy mi fog történni. Amikor Václav Havel lemondott, természetesen mi, a tanácsadói is követtük őt.

MN: Hogyan reagált a cseh politika?

MB: Csehországban is veszítettek a föderális állam hívei, és a lakosság mérlegelni kezdte, mi lesz tovább. Ott már megkezdődtek a reformok, egyértelművé vált, hogy csatlakozni szeretnének az uniós struktúrákhoz, lehorgonyozni az európai politikai kultúrában, folytatni az átalakítást, és azt mondták, ez az egész vita a szlovákokkal csak visszatart, fékez bennünket. A közvélemény egy része már kezdte fölösleges tehernek érezni Szlovákiát, amit a cseh sajtó egy része visszhangozni kezdett, sőt, egyes lapok már mint a "balkáni lábról" írtak Szlovákiáról, amelyet le kell metszeni. Mert nem csak Szlovákiában, Csehországban is létezett szeparatizmus.

MN: Tartott attól, hogy az elválás nem lesz teljesen békés?

MB: Attól nem féltem. Történelmileg adottak voltak az államhatárok, a két nemzet sosem háborúzott egymással. Vagyis a közös történelem nem indokolt háborús félelmeket, a politikai kultúra is békés jelleget mutatott, egy pillanatig sem fenyegetett a jugoszláv út réme.

MN: Akkor mitől tartott?

MB: Félelmeim teljesen más tőről fakadtak. Szlovákia alapító atyáit látva attól tartottunk, hogy ők nem valódi demokraták, ráadásul egyfajta vörös-barna keverék jelent meg, kommunistákból nacionalistává vedlett politikusok, és a fasiszta szlovák államhoz kapcsolódó egyének. Ha a magyar önállósodási folyamatokra tekintünk, azt látjuk, hogy tanulmányok, cikkek ezrei íródtak, és azok szerzői a politikai csatározásokból is kivették részüket. Viszont akik a szlovák államot létrehozták, 1989 előtt soha egyetlen sort sem publikáltak az önálló Szlovákia érdekében. Szlovákiában olyan új politikai elit született, amely látszólag a semmiből bukkant elő, és élt az adódó lehetőséggel.

MN: Talán legjobban a magyar kisebbség és képviselői tartottak az ország szétválásától. Igazuk volt?

MB: Két írást olvastam legutóbb erről, és jelentős eltérést mutatnak. Petőcz Kálmán a Sme című napilapban három magyar csoportot különböztet meg: az első, amelynek tagjai közömbösek voltak. Petőcz ide sorolja Duray Miklóst. A másik csoport úgy vélte, előny is származhat abból, ha bekapcsolódik a folyamatba, ide a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat sorolta. Szerinte a harmadik irányt a liberális Magyar Polgári Párt képviselte, amely Csehszlovákia megőrzése mellett tette le voksát. Jan Rychlík cseh történész azonban a Csehszlovákia felosztásáról írt könyvében úgy látja, mindhárom magyar irányzat Csehszlovákia fenntartását szorgalmazta, mivel tartottak az önálló Szlovákiától. Értem azokat a nüanszokat, amelyek alapján Petőcz felosztja a szlovákiai magyar politikát, de úgy vélem, Rychlíknek van igaza. Nem akarok hinni annak, hogy a magyar politikusok között 1992-ben akadtak olyanok, akik szerint Csehszlovákia szétesése megnyithatta volna a trianoni államhatárok kérdését, azzal számolva, ha Szlovákia gyengébb lesz, magyarországi politikai támogatással előhúzhatók lesznek a revizionizmus különféle válfajai. Nem állítom, hogy nem voltak ilyen zöngék, azt viszont igen, hogy nem ezek voltak a jellemzők. A magyar kisebbség szorongása természetesnek volt nevezhető. Havelt sokan Masaryk követőjének tartották, elnöksége alatt bízni lehetett a meglévő kisebbségi jogok betartásában. Ezzel szemben Szlovákia alapító atyái, Meciarral az élen, a nemzetiszocialista populizmusukkal nem keltettek bizalmat a szlovákiai magyarok körében. Szerencsére az akkori legszörnyűbb emberjogi és kisebbségellenes forgatókönyvek nem váltak valóra.

MN: Nem tartja paradoxnak, hogy a magyar kisebbség egyértelműen Csehszlovákia megőrzésére voksolt, pedig épp Csehszlovákia megalakulásával szakadtak el Magyarországtól?

MB: Már az 1993-ban készült felmérés is azt mutatta, hogy a magyarok jobban ragaszkodtak Csehszlovákiához, mint a szlovákok. Szerintem ez mindenképpen a csehszlovák rendszer iránti tisztelettel függött össze. Most nem az 1945-48 közti hontalanság éveire gondolok, inkább arra, hogy az 1989 utáni haveli Csehszlovákia emlékeztetett a Masaryk-korszakra, és reményt nyújtott arra, hogy a kiharcolt nemzetiségi jogokat be fogják tartani.

MN: Az ön 1992-es aggodalmai beigazolódtak?

MB: Nagyon gyorsan kezdtek beigazolódni, annyira gyorsan, hogy Meciart már 1994-ben leváltották. Talán az is jó volt valamire - fenékig kellett ürítenünk a nemzetiszocialista populizmus poharát, megismerhettük legsötétebb oldalait. A legnehezebb időszakot az 1994- 1998 közti meciari uralom jelentette (Meciartól 1994-ben a parlament megvonta a bizalmat, de az őszi előre hozott választásokon ismét kormányra került - a szerk.). A szlovák társadalom, beleértve a magyar barátainkat is, történelmi civilizációs harcot vívott az ország demokratikus jellegéért. A meciarizmus fölötti győzelem azért annyira fontos, mert ebben a harcban a szlovák társadalom már nem támaszkodhatott másra, csak önmagára, önmaga értékrendjére, civil bátorságára. Úgy érzem, Meciar 1998-as legyőzésével Szlovákiát újraalapítottuk.

MN: Hogyan látja Szlovákia legutóbbi évtizedét? Az ország csatlakozott a NATO-hoz, az Európai Unióhoz, bizonyos értelemben megelőzte Csehországot is, hiszen 2009-től az euró váltotta fel a szlovák koronát.

MB: A sikertörténet ebben az esetben nemcsak frázis, a politikai akaratnak, a civil összefogásnak és gyakran a szerencsés körülményeknek köszönhetően is sok mindent elért Szlovákia. Tagja lett az NATO-nak, az EU-nak, a schengeni övezetnek, és bevezette az eurót. Reformok sorát valósította meg. Ebből a szempontból sikeresnek tartom a meciarizmus utáni korszakot. Viszont ezalatt olyan demokráciadeficitre is fény derült, mint például a jogállamiság relativizálása, az igazságügy megkérdőjelezhetősége, a korrupciós rendszerek kialakulása. Noha ezek nem csak szlovákiai gondok, minket kínoznak, nekünk kell szembeszállnunk velük. A lakosság szerencsére ma is érzékeli a jogállami demokráciadeficitet, és hangot ad az elégedetlenségének. Egyre nő az igény a változások iránt, azt azonban nem tudom, ez hogyan nyilvánul majd meg a politikában. Pedig Szlovákiában már meghonosodott a demokratikus szellem, intézményi feltételei is megteremtődtek, de sajnos, mint megannyi posztkommunista államban, Szlovákiában is nagyon sok poszton demokraták helyett pártszolgák ülnek.

Névjegy

Egyik alapítója a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN; Verejnos proti násiliu) nevű mozgalomnak, mely a maga módján a bársonyos forradalom szlovákiai tagozatát jelentette 1989-ben. 1990 és 1992 között Václav Havel köztársasági elnök tanácsadója, 1993-tól 1998-ig egyetemi tanár, 1994 és 1996 között pedig a P.E.N. Klub Szlovák Központjának elnöke. 1999-tól 2003-ig Szlovákia washingtoni nagykövete, 2004-ben köztársaságielnök-jelölt, 1997-ben az IVO (Institút pre verejné otázky; Közéleti Kérdések Intézete) társadalomkutató intézet egyik megalapítója, jelenleg tiszteletbeli elnöke. A szlovák közélet kiemelkedő alakja.

Neked ajánljuk