Közép-afrikai Köztársaság

Ki visz többet?

  • - kovácsy -
  • 2013.02.10 12:01

Külpol

Decemberben kezdtek sűrűsödni a hírek a Közép-afrikai Köztársaság északi területeiről déli irányba, a főváros, Bangui felé előrenyomuló felkelők sikereiről. Hogy mióta tart a lázadás, azt azért nehéz meghatározni, mert az 1960-ban függetlenné vált francia gyarmat története lényegében kisebb-nagyobb szünetekkel egymást követő felkelések, sikertelen és sikeres puccsok sorozatából áll.

A hatalmat éppen megszerző katonai vezetők helyzetét egyrészt az szilárdította meg átmenetileg, hogy a világ legnyomorúságosabbnak tekinthető országának a lakossága újból és újból helyzete jobbra fordulását remélte a friss garnitúrától, másrészt meg az, hogy a környező államok - ha az ottani (például csádi) aktuális lázadók vagy éppen kormányerők nem tekintették éppen hátországuknak vagy felvonulási területüknek - a saját belső békéjük miatt a helyzet stabilizálásában voltak érdekeltek. Ugyanez mondható el a volt gyarmattartóról is, amely számára térségbeli érdekei védelmére a Közép-afrikai Köztársaság évtizedekig fontos katonai, pontosabban légi bázisnak számított. A kilencvenes évek végén aztán Franciaország megkezdte afrikai katonai jelenlétének a visszafejlesztését, a most fellángoló konfliktus kapcsán pedig Párizs december végén egyértelműen leszögezte, hogy az országban állomásozó francia egységek, ha létszámban gyarapodtak is az események hatására, kizárólag az ott élő franciák védelmét látják el, a helyi konfliktusban nem foglalnak állást.

A Közép-afrikai Köztársaságban nem igazán lehet működő államról beszélni, az infrastruktúra gerincét a déli határ vonalát kijelölő Ubangi, a Kongó mellékfolyója képezi, a több mint hat Magyarországnyi területen az aszfaltozott úthálózat hossza az 500 kilométert sem éri el, ráadásul a nyári esős évszakban a földutak járhatatlanok. Egyes régiókban a hetvenes évek óta nincs postaszolgálat. Etnikai szempontból is erősen szétszabdalt az ország, a népsűrűség különösen északkeleten szélsőségesen alacsony, de a földművelő lakosságnak az elmúlt évtizedekben bekövetkező gyors gyarapodása így is konfliktusokat idéz elő a szántóföld- és legelőhasználat területén. Az, hogy az állam nem működik, mindennemű fejlesztési politika hiányát is jelenti, az évek során egymással fuzionáló, egymásból kiszakadó, sőt szembeforduló fegyveres csoportok pedig nem akarnak mást, mint részesedést a látszólag nem túl bőséges, ám kétségkívül létező erőforrásokból, amelyek egyik jelentős forrása a (például gyémánt-, arany-, uránium)bányászat. De a

korrupt és átláthatatlan

államhatalom egyszerűen elnyeli, és saját magának, illetve kiszolgálóinak osztja el a bevételek nagyját. Jellemző módon a helyi emlékezet olykor még ma is a lényegében dühöngő őrültnek tekinthető Bokassa elnököt (majd önjelölt, ellenfeleit saját kezűleg kínzó, sőt egyes, a bukását követő tanúvallomások szerint gasztronómiai célzatú beavatkozások tárgyává tevő császárt) sírja vissza, aki példa nélkül álló infrastrukturális intézkedésként három autóbuszvonalat indított el a háromnegyed milliós fővárosban. A lakosság alapszükségleteit nemzetközi segélyszervezetek elégítik ki, amelyeknek most a harcok elől a városokból a szabad ég alá menekülők ellátásáról is gondoskodniuk kell.

Miután Francois Bozizé 2003-ban sikeres államcsínnyel hatalomra került és államfővé kiáltatta ki magát, ellenfelei rögtön ellentámadásba lendültek, és az ezt követő polgárháborús időszak lezáródására csak négy évvel később mutatkozott némi esély, miután az elnök választási győzelemmel is megszilárdította a helyzetét. 2007-ben megállapodást kötött a felkelőkkel, többek között anyagi természetű ellentételezést kínálva a fegyverletételért cserébe.

A mostani lázadók - együttes nevük Séléka, ami a francia melletti másik hivatalos nyelven, sangóul nagyjából koalíciót jelent - többek között ennek a megállapodásnak a megszegésével vádolják Bozizét, aki felismerte a helyzet súlyos voltát, és december végén máris kész volt tárgyalni. Ugyanezt akarják a környező országok vezetői is, maliciózus vélemények szerint azért, mert ugyanolyan kudarcos államok élén állnak, mint a Közép-afrikai Köztársaság. Mindenesetre az előzetes tervek szerint e hét elején már el is kellett volna kezdeni a tárgyalásokat Gabon fővárosában, Libreville-ben. Lapzártánk idején pár napos csúszásról szóltak a hírek. Nem világos, ki játszik időhúzásra, a Séléka szóvivői mindenesetre önmérsékletet ígérnek, mondván, hogy képesek volnának ugyan elfoglalni Banguit, de kímélni akarják a lakosságot. Ugyanakkor alapvető követelésük Bozizé távozása, ami szűkre szabja az egyezkedés lehetőségeit. Az említett szóvivők közül a Párizsban élő Eric Massi szerepel a leggyakrabban, de a koalíciót alkotó négy csoport más képviselői is hallatják olykor a hangjukat, és nem világos, melyikük képviseli a "hivatalos" álláspontot. Alighanem egyikük sem, mert nincs is ilyen: eddig nem hallhattunk tőlük semmiféle javaslatot sem a gazdaság fellendítésére, sem az állami alapfeladatok ellátásának - például a közbiztonságnak - a megszervezésére, a demokrácia megteremtéséről nem is szólva. A Séléka tagszervezetei az ország más-más térségeiben aktívak, és a helyi viszonyok ismerői szerint a Bozizével szembeni - vezetőik körében esetenként személyes bosszúvágytól motivált - gyűlöleten kívül semmi más nem köti egymáshoz őket. Ez akár különalkukat is eredményezhet, ami viszont csak fokozná a kimaradók haragját.

Eközben a térség országai, sőt a Dél-afrikai Köztársaság is katonákat küldött és küld a fennálló rendszer védelmére. Nagy szükség van rájuk, hiszen az elmúlt hetekben a csádi egységekkel megerősített közép-afrikai haderő minden esetben harc nélkül menekült el a támadó fegyveresek elől, ami érthető is, figyelembe véve a hadsereg létszámát (összesen 4000 fő), motiválatlanságát és gyenge felszereltségét. Gyors megoldás tehát nem várható, és bármerre billennek is az erőviszonyok, az eredmény aligha javít az ország sorsán.

Neked ajánljuk